szeretném elmondani magamnak:
voltak jó érzéseim. Például: "hercegemnek" hiányzom. Ezt tegnap és ma is a tudtomra adta.
:)))
Mindegy, hogy az a nagy tükör mit mutatott nekem... "hercegemnek" így vagyok jó!!!! Így is jó vagyok!!! És ki a faszt érdekel, hogy kicsit bunkó! Szeretem, ahogy rám néz!!! Szeretem, ahogy cinkosan megfogja, hozzáér a kezemhez. Szeretem ezt a titkos viszonyt. Bár nem annyira értem, hogy miért titkos... Dehát ő azt akarja. Miért van az az érzésem, hogy nem lesz ez mindig titkos?! Hogy nem fogja mindig azt akarni, hogy az legyen??? Áh, csak álmodozok...
Szóval... nem olyan, mint aki le akarna mondani rólam. Pedig tegnap is, meg ma is leráztam. És már felnőttebb módon. Egyszerűen megmondtam az igazat. És jó kifogásaim voltak.
Csak... úgy tűnik, hogy fel kellett dolgoznom, hogy hogyan is állunk. Óóóó, hát a lelkem továbbra sem akarom hozzá vinni... csak a szebbik részét. Bár látott már morcosnak, haragosnak, keménynek... viccesnek, őszintének, cicásnak, megértőnek... óóó... és odaadónak is... meg stb.
Amikor életre kelt ebben a furi kapcsolatban a lelkem... megijedtem. és ellőktem... őt. az érzést... az egészet. be és elzárkóztam. rettenetesen hárítottam.
majd... egyszercsak próbáltam számot vetni avval, mi történik. mennyit tudok bevállalni? kell-e nekem így is a kapcsolat? mit csináljak a feléledt lelkemmel?
közben... majdnem egy hónap telt el... és én csak egyszer adtam lehetőséget. akkor is úgy, hogy én akartam... ma sem értem miért. és... akkor... akkor már láttam, hogy a búcsúzásaink sem olyan ridegek. hogy van benne valami... valami más... valami meghittség.
éás szépen továbbmentem... ja, a szorongások... megmérgezték a randiaimat :((( ezért is kerültem a helyzetet.
vajon most, ha hat a bogyó... akkor át tudom adni magam szorongás nélkül? vajon most lehet más??? rejtett félelmek nélkül???
tehát, mivel sok-sok éjjel álmodtam róla is... kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a lelkem is benne van. és mostanra azt hiszem el is fogadtam ezt a tényt.
nem érzem szerelmesnek magam. de jól esik, ha azt mondja (és ma mondta) hiányzom.
Igen. sikerült átélnem egy kis örömet. félve... de sikerült. ez.,, olyan normális-féle érzésnek tünt... :)
áprilios 12
2008.04.12. 10:01 :: a_senki
ma van a legnagyobb fiam szülinapja. 23 éves. tehát... tortagyártás lesz...
a szombatok mindig tele vannak munkával. milliónyi m osnivaló, főzés és takarítás.
a hülye gáztűzhely meg már totál megadta magát :(((( a 4-ből csak egy ég.
hétköznapi dolgok.
a tegnapi terapom... háááát... főleg csak én beszéltem. de túl sok értelmét nem találtam. totál függő vagyok MP-től, pedig alighanem nélküle is menne az életem.
próbálok nem bírkózni vele. de érzem belül, hogy haragszom rá. és a nem bírkózás csak egy álarc, csak valami nem én vagyok. olyan, mintha nem lehetnék őszinte.
az az érzés, hogy nem számíthatok rá, már teljesen elhatalmasodot bennem.
szakmai kritika, amelyben nem biztos, hogy igazam van és táén sosem fog elhangzani:
a gyerekek nevelésében számukra korlátokat szabunk. idővel lazítunk a korlátokon, tágítjuk őket. nagyobb a gyerek, többet bízhatunk rá. ha visszaél a lehetőséggel, visszatérünk az eredeti korláthoz. Ez büntetés jellegű,... mindig fájdalmas.
a terápiám igen széles kereteket adott. nem is tudtam sokáig hol a helyem benne. Január óta szűkülnek a keretek... olyan, mint egy büntetés. visszavevődnek a lehetőségek.
nem olyan ez, mint a fordítottja??? csoda, ha rúgkapálok??? hisz büntetésként élem meg...
most ha párhuzamot akarok vonni a pedagógia és a pszichológia között, akkor eme húzás alapból hibás.
És elgondolkodtam: én hogyan csináltam? én először nagyon is szűkre szabtam a kereteket emberkéimmel. Így hamar megtanulták a helyüket. Majd nyugodtan adhattam több lehetőséget. adtam is. és nem élnek vele vissza!!! nincs bünti.
persze az a lehetőség is bejöhet, már megint, hogy én vagyok más...
gabi azt írta szerdán nekem (gabi sosem szokott válaszolni), hogy engem IGY szeretnek. Nagybetűvel.
És gabi is azt csinálta... túl tágas keretek... és visszavonás.
nekem ebből az jön le, hogy pszichológiailag ez nem jó!
az ötleteimet... valami zárolt helyen kellene tárolnom...
a szombatok mindig tele vannak munkával. milliónyi m osnivaló, főzés és takarítás.
a hülye gáztűzhely meg már totál megadta magát :(((( a 4-ből csak egy ég.
hétköznapi dolgok.
a tegnapi terapom... háááát... főleg csak én beszéltem. de túl sok értelmét nem találtam. totál függő vagyok MP-től, pedig alighanem nélküle is menne az életem.
próbálok nem bírkózni vele. de érzem belül, hogy haragszom rá. és a nem bírkózás csak egy álarc, csak valami nem én vagyok. olyan, mintha nem lehetnék őszinte.
az az érzés, hogy nem számíthatok rá, már teljesen elhatalmasodot bennem.
szakmai kritika, amelyben nem biztos, hogy igazam van és táén sosem fog elhangzani:
a gyerekek nevelésében számukra korlátokat szabunk. idővel lazítunk a korlátokon, tágítjuk őket. nagyobb a gyerek, többet bízhatunk rá. ha visszaél a lehetőséggel, visszatérünk az eredeti korláthoz. Ez büntetés jellegű,... mindig fájdalmas.
a terápiám igen széles kereteket adott. nem is tudtam sokáig hol a helyem benne. Január óta szűkülnek a keretek... olyan, mint egy büntetés. visszavevődnek a lehetőségek.
nem olyan ez, mint a fordítottja??? csoda, ha rúgkapálok??? hisz büntetésként élem meg...
most ha párhuzamot akarok vonni a pedagógia és a pszichológia között, akkor eme húzás alapból hibás.
És elgondolkodtam: én hogyan csináltam? én először nagyon is szűkre szabtam a kereteket emberkéimmel. Így hamar megtanulták a helyüket. Majd nyugodtan adhattam több lehetőséget. adtam is. és nem élnek vele vissza!!! nincs bünti.
persze az a lehetőség is bejöhet, már megint, hogy én vagyok más...
gabi azt írta szerdán nekem (gabi sosem szokott válaszolni), hogy engem IGY szeretnek. Nagybetűvel.
És gabi is azt csinálta... túl tágas keretek... és visszavonás.
nekem ebből az jön le, hogy pszichológiailag ez nem jó!
az ötleteimet... valami zárolt helyen kellene tárolnom...
Szólj hozzá!
április 11.
2008.04.11. 11:22 :: a_senki
nem szoktam viszaolvasgatni magam. a saját dagonyámban elmerülni nem sok értelme van. pozitív szeretnék lenni. persze, most megint inkább ide írok, hogy senki olyan ne érjen nyomon, akit nem akarok.
MP nagyon megbántott vagy csak a módszere... nem tudom. vagy inkább azok az emlékek, amiket felhozott.
most nem tudom mi következik.
4 hét a klinikán bejárósként. szeretném újra átprogramozni az agyam... gyógyszerhegyeket szedek, csak, hogy valamennyire bírjam.
hát idáig engedtem jutni magam a terápiámban. a közös nevező mindenhol én vagyok.
a fegyvert le kellene tenni, a segítséget el kellene fogadni... ehhez mindkettőnknek változtatni kellene...
a kérdés az volt, hogy vállal-e addig is, amíg a klinikán vagyok ... tovább... válasz még nincs. a válasz pedig lehetséges, hogy determinálja a továbbiakat.
ha nem... azt valahogy ki kell bírnom. ha kibírom... akkor kevés az esélye, hogy visszatérek. akkor a mai az utolsó... szomorú.
ez a döntése, ahogy dönt... megmutatja, mennyit érek... nekem megmutatja... vagy csak azt, hogy mennyit ér a pénzem?
Ha vállalja... nehezebb dolgom van. Mert ... mindenképpen koncepciót, attitűdöt, kategóriát kell váltanom...
furcsamód ... mintha elegem lenne a nyafogásomból. a fórumon, ahova szoktam írogatni... angolul kezdtem írni... nem tudok jól angolul. épp csak alapfokon. evvel is távolítom a dolgokat... olyan mint az okos lány... visz is ajándékot, meg nem is.
evvel részben gyakorolom az angolt... részben pedig kihoz a beszűkülésből.
szeretném jól érezni magam.
4 éve volt egy életem... most más van. ez pokol. Így megint próbálok Isten felé fordulni. Esetemben már minden emberi segítség hasztalan. Szinte a szakemberek is széttárják a kezüket... nem tudunk segíteni :(((((
DE ISTEN IGEN IS TUD!!!!!
Margaret Fishback Powers : Lábnyomok
Álmomban Mesterremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő minig ott járt velem
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az éltem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt igérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a lesúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"
MP nagyon megbántott vagy csak a módszere... nem tudom. vagy inkább azok az emlékek, amiket felhozott.
most nem tudom mi következik.
4 hét a klinikán bejárósként. szeretném újra átprogramozni az agyam... gyógyszerhegyeket szedek, csak, hogy valamennyire bírjam.
hát idáig engedtem jutni magam a terápiámban. a közös nevező mindenhol én vagyok.
a fegyvert le kellene tenni, a segítséget el kellene fogadni... ehhez mindkettőnknek változtatni kellene...
a kérdés az volt, hogy vállal-e addig is, amíg a klinikán vagyok ... tovább... válasz még nincs. a válasz pedig lehetséges, hogy determinálja a továbbiakat.
ha nem... azt valahogy ki kell bírnom. ha kibírom... akkor kevés az esélye, hogy visszatérek. akkor a mai az utolsó... szomorú.
ez a döntése, ahogy dönt... megmutatja, mennyit érek... nekem megmutatja... vagy csak azt, hogy mennyit ér a pénzem?
Ha vállalja... nehezebb dolgom van. Mert ... mindenképpen koncepciót, attitűdöt, kategóriát kell váltanom...
furcsamód ... mintha elegem lenne a nyafogásomból. a fórumon, ahova szoktam írogatni... angolul kezdtem írni... nem tudok jól angolul. épp csak alapfokon. evvel is távolítom a dolgokat... olyan mint az okos lány... visz is ajándékot, meg nem is.
evvel részben gyakorolom az angolt... részben pedig kihoz a beszűkülésből.
szeretném jól érezni magam.
4 éve volt egy életem... most más van. ez pokol. Így megint próbálok Isten felé fordulni. Esetemben már minden emberi segítség hasztalan. Szinte a szakemberek is széttárják a kezüket... nem tudunk segíteni :(((((
DE ISTEN IGEN IS TUD!!!!!
Margaret Fishback Powers : Lábnyomok
Álmomban Mesterremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő minig ott járt velem
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az éltem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt igérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a lesúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"
Szólj hozzá!
LEVÉL MK-NAK...
2008.04.09. 13:51 :: a_senki
nem kérek bocsánatot, amiért zavarom, mert zavarni akarom. Pontosabban nem zavarni, de mindegy.
miután reggel remegve ébredtem, majd végigbőgtem a délelőttöt... alvásba menekültem. dehát, egyszer fel kell kelnem... :-/ most is remegek.
mi ez MP-vel??? sokk terápia???
tegnap annyira nem is tudom... annyira fájt. minden amit eddig mondott P... hát már nem kongruens... amikor azt mondta, hogy a személyiségünk egészséges része fog össze a terapeutával.... vagy amikor azt mondta, hogy átírjuk a történelmet.
én azon gondolkodtam, hogy valami olyasmi ez most... egy régi-régi történetre emlékeztet:
10 éves voltam. anyámék elutazni készültek nővéremmel meg annak férjével görögországbe. engem a bátyámra és annak feleségére bíztak. se a sógorommal, se a sógornőmmel nem szerettük egymást. a sógorom miatt nem mehettem anyámékkal. a sógornőmmel kellett volna töltenem a napjaimat (vagy egy hónapot).
amikor elindultak a kocsijukkal... kb 2 km-en át rohantam bőgve a kocsi után... vígasztalhatatlan voltam. akkor megálltak, viszavittek... anyám nagyon sajnált, de nem tehetett semmit (nekem nem volt útlevelem, és a sógorom utálata miatt egyébként sem vihettek volna) elmentek. én pedig nem tudom meddig sírtam.
végig az egy hónap alatt rettenetesen éreztem magam. csavarogtam... még a nemannyira szeretett nagyimékhoz is szívesebben mentem... haza mentem, átmászva a kapun (ez nekem már 3 évesen sem okozott gondot), otthon bóklásztam az udvaron... sokat, sokszor. abban az időben rajzoltam magamnak egy számomra nagyon szép anyukát. főleg csak a fejét. avval vígasztaltam magam. a mentális reprezentációja most is megvan a fejemben. esténként sokszor sírva aludtam el. rajzolt anyunak sírtam... egy kempingágyon... ha jól emlékszem akkortájt is volt sokszor hasmenésem.
miért írtam le???
mert olyan, mintha az a kurva kocsi elmenne, hiába rohanok utána... hiába bömbölök... később, mikor már értékelnem kellett a történetet, rájöttem: nem voltam olyan fontos, hogy bármiféle képen befolyásolhassam az eseményeket. a kis zsuzsi nem ért annyit. azóta bizony ezt már sokszor sokféle módban átéltem.
kb 12 múltam, amikor már tudatosan megkerestem MN-t egy levélben. Leginkább az volt benne, hogy nem törődik velem senki. 1979. október 4. e volt. MN nem hitte el. Én mindig kerestem magamnak valami pótanyát. egészen kicsi koromtól fogva. anyám kemény volt. a családban a kommunikáció nyílt volt és ma is az. a keménységet ma sem bírom... P is kemény... nem bírom. a keménység ebben az értelemben taszít, megijeszt... a keménységnek és a lágyságnak a megfelelő keveréke nem bánt. nehéz azt megtalálni, de van olyan.
MN nagyon gondoskodó anya. az a gyermeki én nagyon is jól érezte, hogy kire lenne szüksége. csak MN nem vállalt fel. 25 évig... addig küzdöttem érte, tartottam ki. miért? mert mindig hittem, hogy igen is... egyszer... és mindent azért csináltam, hogy majd ő büszke lesz rám. hogy jó háziasszony vagyok, hogy 5-ös lett a matek érettségim, hogy megszereztem a számtek. diplomámat... volt vele valamiféle kapcsolatom, de a kommunikáció egyoldalú volt. és ráadásul sosem értett meg.
aztán valamiféle isteni csoda folytán... mégiscsak lett kétoldalú kapcsolat. egy ideig. akkor tudtam meg, hogy mennyire igazam volt, amikor hozzá akartam tartozni. Fantasztikus érzés volt, amikor egy tálca süteménnyel többet sütött miattam/miattunk, értem!!! ÉN ÉRTEM!!!! Vagy bármilyen kajaügyileg... vagy megkért, hogy vigyem el... ide - oda vásárolni. vagy amikor egyedül ment ruhákat vett nekem. és beszélgettük is. nem csak én beszéltem ...
sajnos ezt a kapcsolatot elcsesztem. de vége lett volna amúgy is. a fiának barátnője lett... aki azóta a felesége, és nemrég született gyerekük is. szóval az új családtagok engem mindenképpen kiszorítotak volna megint.
Ott abban a kapcsolatban éreztem a vége felé, hogy vonódnak vissza az addig adott "kedvezmények". Míg tündérhegy után egyszercsak azt mondta MN... tegyük takarékra a kapcsolatunkat.
nem tudtam elképzelni azok után a takarékot. azt mondtam neki... jó... elengedem. akkor is szedtem gyógyszereket. nagyon megsirattam, pedig az indulatátvitel akkor már megtörtént gabival... a "tárgy" már gabi volt. és... örökre elengedtem MN-t. néha... néha felsejlett bennem sokáig, talán még fél évvel ezelőttig is, hogy én MARIKA NÉNIT AKAROM!!!!! aztán mindig hagytam elcsitulni a hangot. hisz az már sosem lesz, már én sem leszek olyan... és valójában már nem akarom őt.
Miért is írom ezeket?
nem igazán tudnám megmondani. valami asszociáció. az autó elmegy, hiába sírok... nem vagyok kész rá, hogy elmenjen, de akkor is elmegy. otthagyva engem egy lehetetlen körülményben... MN takarékra teszi a kapcsolatot... de előbb szépen visszavonogatja amiket adott... és itt sem tehetek semmit... a takarék kapcsolat 25 évig megvolt. azt nem tudtam vállalni újra...
és mi történt most?
szisztematikusan vonta vissza P amiket adott. a legvége az volt, amikor nem lehetett rá számítani. (minaddig az volt a baj, hogy nem tudok jelezni... amikor jeleztem ... semmit sem tett... ) és megint csak azt érzem, nem lát engem. nem számít, hogy én még nem tartok ott. hogy sokkhatásként érnek a dolgok, amiket tesz. hogy azt mondta engedjem bele magam, szeressem meg nyugodtan... és most kilök a fészekből. igen, be is ismerte ezt a kilökést. és nincs beleszólásom, hiába tiltakozom, hogy értse már meg, nem vagyok még kész rá... elmegy a kocsi...
az biztos, hogy pocsékul érzem magam. és belül nem tudom elfogadni ezt. meg azt sem, hogy olyan, mintha mindenért én lennék a hibás. valóban én vagyok a hibás, ha másfél év alatt nem tanultam meg dolgozni magamon? Valóban nem dolgozok/tam magamon? Valahogy például a dokinéninek nem úgy tűnik. Ezenkívül a családomban is látnak jelentős változásokat...
P azt mondta, az nem terápia, amit eddig csináltunk (maximum szupportív). Marhára szupportív volt, amikor vizsgák előtt 2 nappal kicsinált... sosem ismert el... nem biztatott. az egyetemről azt mondta nem fogom bírni... mi a fenében támogatott... (előtte meg szeptemberben azt mondta dinamikus)... jaj, olyan hiteltelenné vált hirtelen. láttam a szemében az ijedtséget valamiért, hogy én a klinikára akarok menni. nem is értettem miért. azt mondta, mi a fene vagyok én ott? VIP vendég??? azt mondtam erre neki, hogy nem csak rosszat hagytam ott magam után...
Lehet, hogy tart tőle, hogy panaszkodni fogok??? Cserben hagyott augusztusban is. Emlékszik??? Még látszanak a hegeim. Hihetetlenül fájt akkor is P cserbenhagyása.
Néha eszembe jut... lehet, hogy nem is én vagyok a hülye???? Lehet, hogy egészen más bajok vannak evvel a kapcsolattal??? Én még mindig nem hiszem legbelül, hogy nincsen hozzám vezető út. És azt sem, hogy csak ilyen szadista módszerekkel lehet "kezelni", "terapizálni" embereket. Mert ha igen, akkor én mégsem akarok lógus lenni. :((( evvel a fajta szadizmussal nem tudok azonosulni. talán az analitikus beállítottságból fakad?
van egyfajta optimális frusztráció. tudom. de ez mintha nem az lenne.
panasz, panasz, panasz... aztán érdekli is Magát, hogy szenvedek.... Miért is kellene, hogy érdekelje???
Tényleg csak így lehet??? Tényleg sokkot kaptam. Ha megfigyeli a viselkedésemet látszik... Szabad ezt tenni a másik emberrel??? Neki nincs felelőssége benne??? Ha mégis lógus leszek... soha evvel nem vagyok hajlandó egyetérteni. tudom, hogy ha nem lennék most bevédve a ketilept által meddig jutnék el... Bassza meg! neki nincs felelőssége rám nézve????
miután reggel remegve ébredtem, majd végigbőgtem a délelőttöt... alvásba menekültem. dehát, egyszer fel kell kelnem... :-/ most is remegek.
mi ez MP-vel??? sokk terápia???
tegnap annyira nem is tudom... annyira fájt. minden amit eddig mondott P... hát már nem kongruens... amikor azt mondta, hogy a személyiségünk egészséges része fog össze a terapeutával.... vagy amikor azt mondta, hogy átírjuk a történelmet.
én azon gondolkodtam, hogy valami olyasmi ez most... egy régi-régi történetre emlékeztet:
10 éves voltam. anyámék elutazni készültek nővéremmel meg annak férjével görögországbe. engem a bátyámra és annak feleségére bíztak. se a sógorommal, se a sógornőmmel nem szerettük egymást. a sógorom miatt nem mehettem anyámékkal. a sógornőmmel kellett volna töltenem a napjaimat (vagy egy hónapot).
amikor elindultak a kocsijukkal... kb 2 km-en át rohantam bőgve a kocsi után... vígasztalhatatlan voltam. akkor megálltak, viszavittek... anyám nagyon sajnált, de nem tehetett semmit (nekem nem volt útlevelem, és a sógorom utálata miatt egyébként sem vihettek volna) elmentek. én pedig nem tudom meddig sírtam.
végig az egy hónap alatt rettenetesen éreztem magam. csavarogtam... még a nemannyira szeretett nagyimékhoz is szívesebben mentem... haza mentem, átmászva a kapun (ez nekem már 3 évesen sem okozott gondot), otthon bóklásztam az udvaron... sokat, sokszor. abban az időben rajzoltam magamnak egy számomra nagyon szép anyukát. főleg csak a fejét. avval vígasztaltam magam. a mentális reprezentációja most is megvan a fejemben. esténként sokszor sírva aludtam el. rajzolt anyunak sírtam... egy kempingágyon... ha jól emlékszem akkortájt is volt sokszor hasmenésem.
miért írtam le???
mert olyan, mintha az a kurva kocsi elmenne, hiába rohanok utána... hiába bömbölök... később, mikor már értékelnem kellett a történetet, rájöttem: nem voltam olyan fontos, hogy bármiféle képen befolyásolhassam az eseményeket. a kis zsuzsi nem ért annyit. azóta bizony ezt már sokszor sokféle módban átéltem.
kb 12 múltam, amikor már tudatosan megkerestem MN-t egy levélben. Leginkább az volt benne, hogy nem törődik velem senki. 1979. október 4. e volt. MN nem hitte el. Én mindig kerestem magamnak valami pótanyát. egészen kicsi koromtól fogva. anyám kemény volt. a családban a kommunikáció nyílt volt és ma is az. a keménységet ma sem bírom... P is kemény... nem bírom. a keménység ebben az értelemben taszít, megijeszt... a keménységnek és a lágyságnak a megfelelő keveréke nem bánt. nehéz azt megtalálni, de van olyan.
MN nagyon gondoskodó anya. az a gyermeki én nagyon is jól érezte, hogy kire lenne szüksége. csak MN nem vállalt fel. 25 évig... addig küzdöttem érte, tartottam ki. miért? mert mindig hittem, hogy igen is... egyszer... és mindent azért csináltam, hogy majd ő büszke lesz rám. hogy jó háziasszony vagyok, hogy 5-ös lett a matek érettségim, hogy megszereztem a számtek. diplomámat... volt vele valamiféle kapcsolatom, de a kommunikáció egyoldalú volt. és ráadásul sosem értett meg.
aztán valamiféle isteni csoda folytán... mégiscsak lett kétoldalú kapcsolat. egy ideig. akkor tudtam meg, hogy mennyire igazam volt, amikor hozzá akartam tartozni. Fantasztikus érzés volt, amikor egy tálca süteménnyel többet sütött miattam/miattunk, értem!!! ÉN ÉRTEM!!!! Vagy bármilyen kajaügyileg... vagy megkért, hogy vigyem el... ide - oda vásárolni. vagy amikor egyedül ment ruhákat vett nekem. és beszélgettük is. nem csak én beszéltem ...
sajnos ezt a kapcsolatot elcsesztem. de vége lett volna amúgy is. a fiának barátnője lett... aki azóta a felesége, és nemrég született gyerekük is. szóval az új családtagok engem mindenképpen kiszorítotak volna megint.
Ott abban a kapcsolatban éreztem a vége felé, hogy vonódnak vissza az addig adott "kedvezmények". Míg tündérhegy után egyszercsak azt mondta MN... tegyük takarékra a kapcsolatunkat.
nem tudtam elképzelni azok után a takarékot. azt mondtam neki... jó... elengedem. akkor is szedtem gyógyszereket. nagyon megsirattam, pedig az indulatátvitel akkor már megtörtént gabival... a "tárgy" már gabi volt. és... örökre elengedtem MN-t. néha... néha felsejlett bennem sokáig, talán még fél évvel ezelőttig is, hogy én MARIKA NÉNIT AKAROM!!!!! aztán mindig hagytam elcsitulni a hangot. hisz az már sosem lesz, már én sem leszek olyan... és valójában már nem akarom őt.
Miért is írom ezeket?
nem igazán tudnám megmondani. valami asszociáció. az autó elmegy, hiába sírok... nem vagyok kész rá, hogy elmenjen, de akkor is elmegy. otthagyva engem egy lehetetlen körülményben... MN takarékra teszi a kapcsolatot... de előbb szépen visszavonogatja amiket adott... és itt sem tehetek semmit... a takarék kapcsolat 25 évig megvolt. azt nem tudtam vállalni újra...
és mi történt most?
szisztematikusan vonta vissza P amiket adott. a legvége az volt, amikor nem lehetett rá számítani. (minaddig az volt a baj, hogy nem tudok jelezni... amikor jeleztem ... semmit sem tett... ) és megint csak azt érzem, nem lát engem. nem számít, hogy én még nem tartok ott. hogy sokkhatásként érnek a dolgok, amiket tesz. hogy azt mondta engedjem bele magam, szeressem meg nyugodtan... és most kilök a fészekből. igen, be is ismerte ezt a kilökést. és nincs beleszólásom, hiába tiltakozom, hogy értse már meg, nem vagyok még kész rá... elmegy a kocsi...
az biztos, hogy pocsékul érzem magam. és belül nem tudom elfogadni ezt. meg azt sem, hogy olyan, mintha mindenért én lennék a hibás. valóban én vagyok a hibás, ha másfél év alatt nem tanultam meg dolgozni magamon? Valóban nem dolgozok/tam magamon? Valahogy például a dokinéninek nem úgy tűnik. Ezenkívül a családomban is látnak jelentős változásokat...
P azt mondta, az nem terápia, amit eddig csináltunk (maximum szupportív). Marhára szupportív volt, amikor vizsgák előtt 2 nappal kicsinált... sosem ismert el... nem biztatott. az egyetemről azt mondta nem fogom bírni... mi a fenében támogatott... (előtte meg szeptemberben azt mondta dinamikus)... jaj, olyan hiteltelenné vált hirtelen. láttam a szemében az ijedtséget valamiért, hogy én a klinikára akarok menni. nem is értettem miért. azt mondta, mi a fene vagyok én ott? VIP vendég??? azt mondtam erre neki, hogy nem csak rosszat hagytam ott magam után...
Lehet, hogy tart tőle, hogy panaszkodni fogok??? Cserben hagyott augusztusban is. Emlékszik??? Még látszanak a hegeim. Hihetetlenül fájt akkor is P cserbenhagyása.
Néha eszembe jut... lehet, hogy nem is én vagyok a hülye???? Lehet, hogy egészen más bajok vannak evvel a kapcsolattal??? Én még mindig nem hiszem legbelül, hogy nincsen hozzám vezető út. És azt sem, hogy csak ilyen szadista módszerekkel lehet "kezelni", "terapizálni" embereket. Mert ha igen, akkor én mégsem akarok lógus lenni. :((( evvel a fajta szadizmussal nem tudok azonosulni. talán az analitikus beállítottságból fakad?
van egyfajta optimális frusztráció. tudom. de ez mintha nem az lenne.
panasz, panasz, panasz... aztán érdekli is Magát, hogy szenvedek.... Miért is kellene, hogy érdekelje???
Tényleg csak így lehet??? Tényleg sokkot kaptam. Ha megfigyeli a viselkedésemet látszik... Szabad ezt tenni a másik emberrel??? Neki nincs felelőssége benne??? Ha mégis lógus leszek... soha evvel nem vagyok hajlandó egyetérteni. tudom, hogy ha nem lennék most bevédve a ketilept által meddig jutnék el... Bassza meg! neki nincs felelőssége rám nézve????
Szólj hozzá!
MP-nek
2008.04.07. 20:21 :: a_senki
olvasgatom a számomra hozzáférhető szakirodalom töredékeket a neten. prsze izgat, hogy miért a pánikrohamok... itthon, máshol... akár elvileg biztonságosnak ítélt környezetben is.felsejlik valami... minden bántás nélkül... mintha ez történt volna... persze a dolog erősen multifaktoriális jellegű lehet.hogy mit látok?
azt, hogy egyszercsak valamilyen okból kifolyólag el kezdted visszavonni a támogatást, a segítséget... a biztonságot. Bizonyára sok voltam... ezenkívül úgy ítélhetted meg a helyzetet, hogy ez szolgálja az érdekeimet. Hisz fel kell nőni...
Az én szervezetem erre egyre erősödő szorongásos tünetekkel reagált... erősödött és egyre kellemetlenebbé kezdett válni. A hányinger, a hányás, stb. És panaszkodtam, hogy nem jó ez így... hogy baj van... hogy egyre rosszabb... hogy félek kiújul a pánikom... És te azt gondoltad, hogy arra gonodolok, hogy az a pánikom, amiről panaszkodom... :((( aztán közben mégtöbbet vontál vissza... bizonyára úgy gondoltad ezt kell tenned, a magad és az én érdekemben is...
a szorongás lassan akkora lett, hogy volt olyan, alig bírtam elmenni hozzád. Megint panaszkodtam... :(((Kerestem az okát... persze, mint mondtam, úgy gondolom a dolog sokösszetevőjű. Nem akartam azt gondolni, hogy azért van, mert egyre inkább nem érzem magam biztonságban.És egyszer csak végtelen rosszul lettem... öngyilkossági gondolatok, késztetések... panaszkodtam... jeleztem... jajongtam... :((( segítséget vártam... tőled :(((
A segítség elmaradt... a válasz elmaradt... és a bizonytalanságom, a biztonságtalanságom, a reményem ... elveszett... szarul voltam... és nem vetted figyelemben.
azon az éjjelen nagyon erős öngyilok késztetésem volt. Kilátástalan, reménytelen lett minden. Félelmetes az élet... Nagyon félelmetes és nagyon nehéz. Fél éjjel küzdöttem... minden eszközöm megvolt... meghalhattam volna 90%-os biztonsággal... Nem azt választottam. A szeretteim itthagyásán kívül (amit nem tehetek meg velük) a másik ok az volt bennem... ha megmaradok végleg kirúgsz... nem lesz visszaút... :(((
Így végül semmit nem tettem. Viszont végtelen dühös lettem, hisz megmondtad: nem számíthatok máshogy rád!!! És én bajban voltam. Nagy bajban... :((( Nagyon nagy bajban :((( Ezért tettem valamit (hisz másnap is nagyon rosszul voltam még)... nem volt megfelelő kontroll... nagyot... nagyon nagyot rúgtam... igaz rendesen be voltam szűkülve. mégsem kellett volna.
annak felfogása, hogy nem menekülhetek a halálba, és nem számíthatok rád... nincs menekvés se és nincs segítség se... :(((szóval felfogtam. de hiába értettem meg, hiába fogadtam el agyilag... a lelkem képtelen volt elfogadni. Nincs biztonság nálad... És egyre jobban féltem hogy végképp el akarsz lökni... "Nem vagyok biztos benne..." mondtad... JAJJ! Nekem ez azt jelentette, nem akarsz velem, feladod, eldobsz... És megint JAJJ...és a szorongásos rosszullét átcsapott a pánikrohamokba... A félelem, a bizonytalanság, a veszély akkorára nőtt... elvesztettelek... és ezt a veszteséget nem bírta a lelkem. ennek félelme túlterhelte az amúgy is labilis pszichémet.
Nem, nem vagy hibás... Az én működésem, az én működésem... az én előtörténetem az én előtörténetem... az én valódi elhagyóim az én valódi elhagyóim...
amit átéltem... az én élményem. még csak elmondani sem tudom. Hasonlít dolgokra... és mégis leginkább olyan, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, majd gyomorszájon vágtak volna... és végül... egy kukába dobtak volna... "sok ember van, akinek én nem tudok segíteni" nekem ez azt jelentette: nekem sem. :((((
a remény is elveszett... azt mondtad 5-6 év... és most ezt??? hogyan és miben reménykedjek???bántottalak... nem egyszer... igaz.
a félelem a szeretettől, a kötődéstől... azt mondtad engedjem bele magam... mert te meg tudod védeni magad... igen. te meg. ÉN NEM!!!! beleengedtem...
és most itt tartunk.
nekem szinte napi szinten vannak pánikrohamaim... próbálom gyógyszerekkel elmulasztani... csökkenteni... és mégis... jönnek... van amelyik nagyon szörnyű... amikor menekülnék, de nincs hova... nem tudok kikerülni belőle... a kétségbeesés leírhatatlan... a kilátástalanság a mindenre képtelen vagyok társul vele ... a megakarokhalniinkább, mint ezt... aztán annyi mindent próbálok... ésszel... gyógyszerrel... és érzem, hogy semmi nem akar átjutni a pánikon... beszűkülve, hogyan húzzam ki magam??? Tudod milyen érzés a szabadulni akarok minden áron??? Nem, azt hiszem nem tudod... :((( Iszonyat. Az eddigio hangulati ingadozáshoz, az öngyilkokhoz ... még ez is...
Érzed ennek a rettenetét??? Érzed a szenvedésem??? Érzed-e, hogy nem csak hisztizek??? Érzed a rémületem???
"Elmentél görögországba... miközben én a kocsi után bömbölve futottam... " persze ez csak egy metafora... HOL VAGY????!!!!!
--------------------------------------------------------------------------------------
"Pszichológiai ok (például elhúzódó lelki konfliktus) is előidézheti pániktünetek létrejöttét, hiszen érthető, hogy ezek elől is "elmenekülne' az ember - ha tudna. S ha valami emlékeztet a feloldatlan konfliktusra, máris megjelenik a pánikroham. A valódi veszélyhelyzet (katasztrófa) természetesen hívja elő a meneküléshez szükséges vészreakciót (pániktüneteket) szervezetünkből. Ilyenkor előfordulhat, hogy a vészhelyzet lelki sokkja az emlékekkel, asszociációkkal párhuzamosan a testi tüneteket is felidézi, ami a feltételes reflexképződés szabályai szerint később is megismétlődhet."
--------------------------------------------------------------------------------------
"Véleményünk szerint egy kezdeti pánikepizód feltétlen reflex válaszaként jön létre, valamilyen testi-lelki hajlam által. E hajlam alapja lehet biológiai (örökölt) sérülékenység, és lehet előzménye lelki folyamat (rejtett vagy elfeledett konfliktus, asszociáció stb.). A további pánikrohamokat kiválthatják belső (testi) vagy külső (lelki) ingerek is, kapcsolódva a korábbi pánikepizódhoz"a hasonló helyzet: MN elérhetetlen, és nincs mód megváltoztatni ezt a helyzetet... Mert meg kell őt érteni!!! Az ő fájdalma a nagyobb... az én szenvedésem nem számít. Közben nehéz, szorongató élethelyzet, megoldhatatlan, tele érzelmi és egymás közötti konfliktusokkal a férjemmel... szabadulnék... és nem lehet... nincs MN... helyzetem nem változik... egyre többször vagyok rosszul, és még azt sem tudom miért... csak hónapokkal később a tévéből tudom meg, mi ez... 7 év... bezárva... hiába váltam el... MN nem elérhető... MN tönkrement... MN többet nem az aki volt...
Az egyetlen, akihez 12 éves korom óta tartozónak éreztem magam, akkor is, ha ő nem vállalta fel... akiért mindent csináltam... akiről úgy éreztem büszke lenne rám... akit mindennél jobban szerettem (igaz, neki ez nem kellett)... És... akkor 7 év után... MN volt, aki miatt segítséget kerestem, aki miatt gyógyszerekkel próbálkoztam, aki elkisért az orvoshoz (aki akkor még nem dokinéni volt)... akivel újra kezdtem közlekedni... aki aztán gondoskodott, szeretett, sütit, pogácsát, fasirtot, hurkát, kocsonyát csinált nekem... többet sütött, többet főzött... ÉRTEM!!!! Miattam... aki életre kelt evvel, abból a végtelen szomorú gyászból... Adtunk egymásnak. És elbasztam. Gabi miatt... Elvesztettem... Közben kigyógyultam a pánikból. Volt vele egy nagyon szép időszakom. BOLDOG VOLTAM VELE!!!! VARÁZSLAT VOLT!!! Nem illúzió... VALÓSÁG...
Gabi elvette...
Nem, nem Gabi vagy/voltál nekem... Inkább olyan MN-hez hasonló valamiféle... nem ő. csak az érzésekben volt volna valami hasonlóság. csak már felnőttebben... valamivel... meg közben...
Azt hiszem azt az állapotot éltem/élem újra... amikor egy nehéz élethelyzetben elérhetetlenné vált... és ezt nekem meg kellett érteni. hát megértettem... de milyen áron???a mostanit is megértettem... nem tudsz segíteni távolból... csak rád számítottam, csak a te "erőd" tudott erőt adni, csak a te szavad lehetett elég erős ahhoz, hogy meghalljam... varázspálca??? lehet hogy az... fel kell nőni??? igen. IGY????!!!!
és közben megértettem, ... elfogadtam... ennyit tudsz adni... majd... már az sem biztos...Nem tudom érted-e...
Sokat panaszkodtam és rugdostam... mondjam azt, hogy sajnálom??? Igen. Sajnálom.
És most megint kétségbe vagyok esve... szavaid víszhangzanak bennem... "nem biztos, hogy jó...."... .... ... "sok embernek nem tudok segíteni"...:((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((hogyan higgyek a gyógyulásomban????
---------------------------------------------------------------------------------------
"E modell szerint hatékonyak azok a terápiás módszerek, amelyek pániktüneteket hívnak elő a pánikbetegben erőltetett belégzéssel, veszélyesnek hitt helyzetbe kényszerítéssel s egyéb módszerekkel. És ami a legfontosabb: ezért képes legyőzni pániktüneteit önmagában is az ember, ha ráveszi magát, hogyne meneküljön a helyzetből, hanem oldja meg azt, akármilyen rosszul is érzi magát. Ha ez történik, a siker utána olyan nagy megerősítést ad, ami a következő rohamok leküzdését sokkal könnyebbé teszi, s lassan - kioltódván a feltételes reflex-kapcsolat elmúlik maga a pánikbetegség is."belemegyek a helyzetekbe többnyire... deszenzitivizálnám magam... de nem akar működni... :(((
----------------------------------------------------------------------------------------
azt hiszem, most nem akarok többet olvasni a pánikról.meglehet, hogy nincsen igazam.... meglehet, hogy mindez csak hipotézisek tömkelege, bizonyítékok nélkül. és mégis relevánsnak tűnik...
----------------------------------------------------------------------------------------
szeretném, ha tudnád... és félek is tőle, hogy tudd... :((( nem tudom így elmondani...nem ijedtem meg a felismeréstől... egy ideje kering bennem valahol mélyen ez a mintha érzés. hogy hasonló, mintha ... és azt is tudtam, hogy nem olyan mint a gabi... ebben biztos voltam. az érzés nem olyan. december 18-án írtam MN-ek a levelet... hosszú és összevissza levél volt. december 22-én hívott fel... és mondta, hogy nem tud velem foglalkozni... most. azt mondta, majd felhív... december 24-én a templomban lettem először rosszul... (közben előtte nagy veszekedés volt a férjemmel. anyósom az ő pártjára állt... ketten szorítottak be... többször szoktam le a cigiről... akkor már egy ideje nem dohányoztam, csak néha... lopva. nem tudtam elmenekülni, hogy legalább rágyújtsak) 7 évig vártam, hogy hívjon MN. közben egyszer elmentem hozzá... siralmas volt a régi önmagához képest...aztán 7 év után megint elmentem hozzá... elmondtam neki, hogy pánikbeteg lettem... és még sok mást is. azt hiszem sírtam ... azt hiszem ő is... a kapcsolat felépítéséhez még 9 hónap kellett. 9 hónap kín. :-/// és ahogy írtam is... aztán... elbasztam a felépítettet. persze, amúgy is menesztett volna, ahogy már meséltem is neked. MN most boldog. unokája született. egészséges vasgyúró. láttam rajta, hogy mennyire boldog. VÉGRE!!! látod? nem igaz, hogy már nem szeretem... csak... elengedtem. csak a varázslat szűnt meg. Mondtam neki, hogy egyszer megnézhetem az unokáját??? de valójában... csak udvariasság volt részemről. azt gondolom, azért elvárja, hogy megnézzem. Össze kell majd magam szedni ezért. Abból gondolom, mert miután megszületett néhány napon belül felhívott, hogy elmondja. ... sokáig nem késlekedhetek.
Jó, hogy MN boldog... Te boldog vagy? Én ebben nem vagyok biztos :(
A munkád azért ad néha örömet is. mégha nem is tudsz mindenkin segíteni. egyikünk sem tud... nem vagyunk varázslók... és ahhoz a másik nagyon is kell.
tudom, hogy ez a munka nehéz. de azt is tudom, hogy igen is adhat örömet. Nekem is van benne örömem. Mert látom az eredményét. Sok idő volt mire komolyan látszott. De már látom! Egy év munkája ... eredménnyel. Már csak többnyire fenntartó vagyok benne. A másik még nem olyan régen jár... lassan haladok vele. sok az ellenállás ... én meg óvatos vagyok. vigyázok rájuk. figyelek rájuk. néha kemény vagyok. néha...
de, mindketten tudják, hogy számíthatnak rám. persze, eljön majd az idő, amikor nem lesz rám szükségük. és végülis, az lesz a sikerélmény. nem?miért romlott el??? ja... tudom. rossz voltam. és nem hoztam a hozzám fűzött reményeket...de... Boni már 6 éve jár!!!! és vele kitart... csak én vagyok ilyen szar????
azt, hogy egyszercsak valamilyen okból kifolyólag el kezdted visszavonni a támogatást, a segítséget... a biztonságot. Bizonyára sok voltam... ezenkívül úgy ítélhetted meg a helyzetet, hogy ez szolgálja az érdekeimet. Hisz fel kell nőni...
Az én szervezetem erre egyre erősödő szorongásos tünetekkel reagált... erősödött és egyre kellemetlenebbé kezdett válni. A hányinger, a hányás, stb. És panaszkodtam, hogy nem jó ez így... hogy baj van... hogy egyre rosszabb... hogy félek kiújul a pánikom... És te azt gondoltad, hogy arra gonodolok, hogy az a pánikom, amiről panaszkodom... :((( aztán közben mégtöbbet vontál vissza... bizonyára úgy gondoltad ezt kell tenned, a magad és az én érdekemben is...
a szorongás lassan akkora lett, hogy volt olyan, alig bírtam elmenni hozzád. Megint panaszkodtam... :(((Kerestem az okát... persze, mint mondtam, úgy gondolom a dolog sokösszetevőjű. Nem akartam azt gondolni, hogy azért van, mert egyre inkább nem érzem magam biztonságban.És egyszer csak végtelen rosszul lettem... öngyilkossági gondolatok, késztetések... panaszkodtam... jeleztem... jajongtam... :((( segítséget vártam... tőled :(((
A segítség elmaradt... a válasz elmaradt... és a bizonytalanságom, a biztonságtalanságom, a reményem ... elveszett... szarul voltam... és nem vetted figyelemben.
azon az éjjelen nagyon erős öngyilok késztetésem volt. Kilátástalan, reménytelen lett minden. Félelmetes az élet... Nagyon félelmetes és nagyon nehéz. Fél éjjel küzdöttem... minden eszközöm megvolt... meghalhattam volna 90%-os biztonsággal... Nem azt választottam. A szeretteim itthagyásán kívül (amit nem tehetek meg velük) a másik ok az volt bennem... ha megmaradok végleg kirúgsz... nem lesz visszaút... :(((
Így végül semmit nem tettem. Viszont végtelen dühös lettem, hisz megmondtad: nem számíthatok máshogy rád!!! És én bajban voltam. Nagy bajban... :((( Nagyon nagy bajban :((( Ezért tettem valamit (hisz másnap is nagyon rosszul voltam még)... nem volt megfelelő kontroll... nagyot... nagyon nagyot rúgtam... igaz rendesen be voltam szűkülve. mégsem kellett volna.
annak felfogása, hogy nem menekülhetek a halálba, és nem számíthatok rád... nincs menekvés se és nincs segítség se... :(((szóval felfogtam. de hiába értettem meg, hiába fogadtam el agyilag... a lelkem képtelen volt elfogadni. Nincs biztonság nálad... És egyre jobban féltem hogy végképp el akarsz lökni... "Nem vagyok biztos benne..." mondtad... JAJJ! Nekem ez azt jelentette, nem akarsz velem, feladod, eldobsz... És megint JAJJ...és a szorongásos rosszullét átcsapott a pánikrohamokba... A félelem, a bizonytalanság, a veszély akkorára nőtt... elvesztettelek... és ezt a veszteséget nem bírta a lelkem. ennek félelme túlterhelte az amúgy is labilis pszichémet.
Nem, nem vagy hibás... Az én működésem, az én működésem... az én előtörténetem az én előtörténetem... az én valódi elhagyóim az én valódi elhagyóim...
amit átéltem... az én élményem. még csak elmondani sem tudom. Hasonlít dolgokra... és mégis leginkább olyan, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, majd gyomorszájon vágtak volna... és végül... egy kukába dobtak volna... "sok ember van, akinek én nem tudok segíteni" nekem ez azt jelentette: nekem sem. :((((
a remény is elveszett... azt mondtad 5-6 év... és most ezt??? hogyan és miben reménykedjek???bántottalak... nem egyszer... igaz.
a félelem a szeretettől, a kötődéstől... azt mondtad engedjem bele magam... mert te meg tudod védeni magad... igen. te meg. ÉN NEM!!!! beleengedtem...
és most itt tartunk.
nekem szinte napi szinten vannak pánikrohamaim... próbálom gyógyszerekkel elmulasztani... csökkenteni... és mégis... jönnek... van amelyik nagyon szörnyű... amikor menekülnék, de nincs hova... nem tudok kikerülni belőle... a kétségbeesés leírhatatlan... a kilátástalanság a mindenre képtelen vagyok társul vele ... a megakarokhalniinkább, mint ezt... aztán annyi mindent próbálok... ésszel... gyógyszerrel... és érzem, hogy semmi nem akar átjutni a pánikon... beszűkülve, hogyan húzzam ki magam??? Tudod milyen érzés a szabadulni akarok minden áron??? Nem, azt hiszem nem tudod... :((( Iszonyat. Az eddigio hangulati ingadozáshoz, az öngyilkokhoz ... még ez is...
Érzed ennek a rettenetét??? Érzed a szenvedésem??? Érzed-e, hogy nem csak hisztizek??? Érzed a rémületem???
"Elmentél görögországba... miközben én a kocsi után bömbölve futottam... " persze ez csak egy metafora... HOL VAGY????!!!!!
--------------------------------------------------------------------------------------
"Pszichológiai ok (például elhúzódó lelki konfliktus) is előidézheti pániktünetek létrejöttét, hiszen érthető, hogy ezek elől is "elmenekülne' az ember - ha tudna. S ha valami emlékeztet a feloldatlan konfliktusra, máris megjelenik a pánikroham. A valódi veszélyhelyzet (katasztrófa) természetesen hívja elő a meneküléshez szükséges vészreakciót (pániktüneteket) szervezetünkből. Ilyenkor előfordulhat, hogy a vészhelyzet lelki sokkja az emlékekkel, asszociációkkal párhuzamosan a testi tüneteket is felidézi, ami a feltételes reflexképződés szabályai szerint később is megismétlődhet."
--------------------------------------------------------------------------------------
"Véleményünk szerint egy kezdeti pánikepizód feltétlen reflex válaszaként jön létre, valamilyen testi-lelki hajlam által. E hajlam alapja lehet biológiai (örökölt) sérülékenység, és lehet előzménye lelki folyamat (rejtett vagy elfeledett konfliktus, asszociáció stb.). A további pánikrohamokat kiválthatják belső (testi) vagy külső (lelki) ingerek is, kapcsolódva a korábbi pánikepizódhoz"a hasonló helyzet: MN elérhetetlen, és nincs mód megváltoztatni ezt a helyzetet... Mert meg kell őt érteni!!! Az ő fájdalma a nagyobb... az én szenvedésem nem számít. Közben nehéz, szorongató élethelyzet, megoldhatatlan, tele érzelmi és egymás közötti konfliktusokkal a férjemmel... szabadulnék... és nem lehet... nincs MN... helyzetem nem változik... egyre többször vagyok rosszul, és még azt sem tudom miért... csak hónapokkal később a tévéből tudom meg, mi ez... 7 év... bezárva... hiába váltam el... MN nem elérhető... MN tönkrement... MN többet nem az aki volt...
Az egyetlen, akihez 12 éves korom óta tartozónak éreztem magam, akkor is, ha ő nem vállalta fel... akiért mindent csináltam... akiről úgy éreztem büszke lenne rám... akit mindennél jobban szerettem (igaz, neki ez nem kellett)... És... akkor 7 év után... MN volt, aki miatt segítséget kerestem, aki miatt gyógyszerekkel próbálkoztam, aki elkisért az orvoshoz (aki akkor még nem dokinéni volt)... akivel újra kezdtem közlekedni... aki aztán gondoskodott, szeretett, sütit, pogácsát, fasirtot, hurkát, kocsonyát csinált nekem... többet sütött, többet főzött... ÉRTEM!!!! Miattam... aki életre kelt evvel, abból a végtelen szomorú gyászból... Adtunk egymásnak. És elbasztam. Gabi miatt... Elvesztettem... Közben kigyógyultam a pánikból. Volt vele egy nagyon szép időszakom. BOLDOG VOLTAM VELE!!!! VARÁZSLAT VOLT!!! Nem illúzió... VALÓSÁG...
Gabi elvette...
Nem, nem Gabi vagy/voltál nekem... Inkább olyan MN-hez hasonló valamiféle... nem ő. csak az érzésekben volt volna valami hasonlóság. csak már felnőttebben... valamivel... meg közben...
Azt hiszem azt az állapotot éltem/élem újra... amikor egy nehéz élethelyzetben elérhetetlenné vált... és ezt nekem meg kellett érteni. hát megértettem... de milyen áron???a mostanit is megértettem... nem tudsz segíteni távolból... csak rád számítottam, csak a te "erőd" tudott erőt adni, csak a te szavad lehetett elég erős ahhoz, hogy meghalljam... varázspálca??? lehet hogy az... fel kell nőni??? igen. IGY????!!!!
és közben megértettem, ... elfogadtam... ennyit tudsz adni... majd... már az sem biztos...Nem tudom érted-e...
Sokat panaszkodtam és rugdostam... mondjam azt, hogy sajnálom??? Igen. Sajnálom.
És most megint kétségbe vagyok esve... szavaid víszhangzanak bennem... "nem biztos, hogy jó...."... .... ... "sok embernek nem tudok segíteni"...:((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((hogyan higgyek a gyógyulásomban????
---------------------------------------------------------------------------------------
"E modell szerint hatékonyak azok a terápiás módszerek, amelyek pániktüneteket hívnak elő a pánikbetegben erőltetett belégzéssel, veszélyesnek hitt helyzetbe kényszerítéssel s egyéb módszerekkel. És ami a legfontosabb: ezért képes legyőzni pániktüneteit önmagában is az ember, ha ráveszi magát, hogyne meneküljön a helyzetből, hanem oldja meg azt, akármilyen rosszul is érzi magát. Ha ez történik, a siker utána olyan nagy megerősítést ad, ami a következő rohamok leküzdését sokkal könnyebbé teszi, s lassan - kioltódván a feltételes reflex-kapcsolat elmúlik maga a pánikbetegség is."belemegyek a helyzetekbe többnyire... deszenzitivizálnám magam... de nem akar működni... :(((
----------------------------------------------------------------------------------------
azt hiszem, most nem akarok többet olvasni a pánikról.meglehet, hogy nincsen igazam.... meglehet, hogy mindez csak hipotézisek tömkelege, bizonyítékok nélkül. és mégis relevánsnak tűnik...
----------------------------------------------------------------------------------------
szeretném, ha tudnád... és félek is tőle, hogy tudd... :((( nem tudom így elmondani...nem ijedtem meg a felismeréstől... egy ideje kering bennem valahol mélyen ez a mintha érzés. hogy hasonló, mintha ... és azt is tudtam, hogy nem olyan mint a gabi... ebben biztos voltam. az érzés nem olyan. december 18-án írtam MN-ek a levelet... hosszú és összevissza levél volt. december 22-én hívott fel... és mondta, hogy nem tud velem foglalkozni... most. azt mondta, majd felhív... december 24-én a templomban lettem először rosszul... (közben előtte nagy veszekedés volt a férjemmel. anyósom az ő pártjára állt... ketten szorítottak be... többször szoktam le a cigiről... akkor már egy ideje nem dohányoztam, csak néha... lopva. nem tudtam elmenekülni, hogy legalább rágyújtsak) 7 évig vártam, hogy hívjon MN. közben egyszer elmentem hozzá... siralmas volt a régi önmagához képest...aztán 7 év után megint elmentem hozzá... elmondtam neki, hogy pánikbeteg lettem... és még sok mást is. azt hiszem sírtam ... azt hiszem ő is... a kapcsolat felépítéséhez még 9 hónap kellett. 9 hónap kín. :-/// és ahogy írtam is... aztán... elbasztam a felépítettet. persze, amúgy is menesztett volna, ahogy már meséltem is neked. MN most boldog. unokája született. egészséges vasgyúró. láttam rajta, hogy mennyire boldog. VÉGRE!!! látod? nem igaz, hogy már nem szeretem... csak... elengedtem. csak a varázslat szűnt meg. Mondtam neki, hogy egyszer megnézhetem az unokáját??? de valójában... csak udvariasság volt részemről. azt gondolom, azért elvárja, hogy megnézzem. Össze kell majd magam szedni ezért. Abból gondolom, mert miután megszületett néhány napon belül felhívott, hogy elmondja. ... sokáig nem késlekedhetek.
Jó, hogy MN boldog... Te boldog vagy? Én ebben nem vagyok biztos :(
A munkád azért ad néha örömet is. mégha nem is tudsz mindenkin segíteni. egyikünk sem tud... nem vagyunk varázslók... és ahhoz a másik nagyon is kell.
tudom, hogy ez a munka nehéz. de azt is tudom, hogy igen is adhat örömet. Nekem is van benne örömem. Mert látom az eredményét. Sok idő volt mire komolyan látszott. De már látom! Egy év munkája ... eredménnyel. Már csak többnyire fenntartó vagyok benne. A másik még nem olyan régen jár... lassan haladok vele. sok az ellenállás ... én meg óvatos vagyok. vigyázok rájuk. figyelek rájuk. néha kemény vagyok. néha...
de, mindketten tudják, hogy számíthatnak rám. persze, eljön majd az idő, amikor nem lesz rám szükségük. és végülis, az lesz a sikerélmény. nem?miért romlott el??? ja... tudom. rossz voltam. és nem hoztam a hozzám fűzött reményeket...de... Boni már 6 éve jár!!!! és vele kitart... csak én vagyok ilyen szar????
Szólj hozzá!
április 7./1
2008.04.07. 09:04 :: a_senki
Gondolkodom, ... néha sokat, néha keveset. Annyi mindent kellene csinálnom.
Csinálom a segítő tevékenységet több szinten is. Email-ben, fórumon, személyesen. Többnyire önkéntes alapon.
Azt vettem észre, hogy ez is olyan, mint a biciklizés. Egyszercsak automatizálódik. Mondom ezt azért, mert arra áll rá a szemem, a fülem, ahol a bibi van. Helytelen viselkedésminták, önbecsmérlő gondolatok, leértékelés, saját magát szidás, olyan mondatok, amelyek szinte provokálják a másikat arra, hogy kisebbnek lássa magát a másiknál. Szóval, az érdekes az, hogy ez az "önbizalomhiány" a leggyakoribb amivel találkozom. Persze bizonyos személyiségzavarokhoz társul is ez, akár a depresszió.
Említett maladaptív viselkedésmintával kapásból felkínálja magát az ember: "ide üssetek, itt vagyok".
Hogyan lehet gyorsan és hatékonyan erősíteni az önbizalmat??? Biztos megvan a módja... De én mindig a magam útját járom. Próbálkozom, elemzek... Önbizalom erősítés... Majd az én szürkeállományom kidobja a maga megoldását. Mondjuk, hogyan csináltam/om én??? Az út másoknál is lehet hasonló. Nem ugyanolyan, de hasonló. Tehát, majd kitalálom.
Borzasztó érzés azt tudni, hogy bármikor lecsaphat a rosszullét rám. Jól akarok lenni!!!! Adott képességeim fejleszteni és kihasználni akarom!!! Akarom, hogy elhiggyem, képes vagyok rá!
Csinálom a segítő tevékenységet több szinten is. Email-ben, fórumon, személyesen. Többnyire önkéntes alapon.
Azt vettem észre, hogy ez is olyan, mint a biciklizés. Egyszercsak automatizálódik. Mondom ezt azért, mert arra áll rá a szemem, a fülem, ahol a bibi van. Helytelen viselkedésminták, önbecsmérlő gondolatok, leértékelés, saját magát szidás, olyan mondatok, amelyek szinte provokálják a másikat arra, hogy kisebbnek lássa magát a másiknál. Szóval, az érdekes az, hogy ez az "önbizalomhiány" a leggyakoribb amivel találkozom. Persze bizonyos személyiségzavarokhoz társul is ez, akár a depresszió.
Említett maladaptív viselkedésmintával kapásból felkínálja magát az ember: "ide üssetek, itt vagyok".
Hogyan lehet gyorsan és hatékonyan erősíteni az önbizalmat??? Biztos megvan a módja... De én mindig a magam útját járom. Próbálkozom, elemzek... Önbizalom erősítés... Majd az én szürkeállományom kidobja a maga megoldását. Mondjuk, hogyan csináltam/om én??? Az út másoknál is lehet hasonló. Nem ugyanolyan, de hasonló. Tehát, majd kitalálom.
Borzasztó érzés azt tudni, hogy bármikor lecsaphat a rosszullét rám. Jól akarok lenni!!!! Adott képességeim fejleszteni és kihasználni akarom!!! Akarom, hogy elhiggyem, képes vagyok rá!
Szólj hozzá!
2008.04.06./1
2008.04.06. 10:39 :: a_senki
ELMÉLKEDÉSEK
Hogy őszinte legyek, nem értem ezeket a rosszulléteket. Egyikőnkét sem! :((( De egyszer meg fogom érteni!!!! Azon leszek...
Biokémia??? Vagy mi az ami behúz??? (engem is)... Amikor már behúzott hova lesz az erő a kimászáshoz??? Merthogy ki van próbálva, hogy ki is lehet jönni...
De mi mit választunk többnyire??? Azt, hogy véget vesünk, de nem konstruktív módon. Inkább legyen bogyó (csodaszer, csodára várva) és attól kiütődünk valamennyire (még a normál mennyiségtől is). Magunkról beszélek. Magamról is.
Ahelyett hogy elhinnénk, semmivel sem vagyunk roszabbak másoknál!!!! Attól, hogy így fejre állt az életünk nem vagyunk roszabbak!!! Ki a fene választotta ezt magának???? Ki akarta ezt magának???? Ki akar a szarban dagonyázni???
Elnéztem a kutyákat ma reggel. Milyen beléjük programozott életerővel/életösztönnel rendelkeznek. Az ÁLLATOK!!!! Egyszerűen élni akarnak. És ez az életösztön motiválja őket egy csomó mindenre.
Nekem olyan, mintha elvesztenénk időnként (sokszor) ezt az életösztönt. Hova lesz? Miért ítéljük magunkat a pusztulásra??? Mert minden öndestrukció annak tűnik.
Gondolatok... ezek csak gondolatok. Segítenék, de nem tudok. Nekem ezt is el kell fogadnom. Hogy nem tudok mindig segíteni... Hogy nem hasznos búra alá tenni sem a gyerekeimet (ami egyszerűen ösztönből jön az anyáknál), sem a sorstársaimat... Sem magamat!!!
Hol a megoldás??? Mi a megoldás??? Mi a valódi segítség??? Mi a legjobb formája?
Amikor tudom, a szenvedésben magamra maradni iszonyat. :((( De sokszor más sem tud segíteni.
Az önmegfigyelés, a dolgok utólagos elemzése... engem előrébb visz. De még nem érzem, hogy segítene.
Ott érdemes talán elcsípni a dolgokat, ahol elkezdődnek. Ott, ahol jönnek az önbecsmérlések... a netudok-ok... Talán ott kellene résen lenni és beszálni magunkkal. Nem elhinni annak a kurva felettes énnek a vádjait!!! Mert egyszerűen nincs igaza!!!!
Kijönni nehezebb, mint nem engedni magunkat belecsúszni. (aztán minden elmúlik... és egyszercsak minden előzmény nélkül (vagy legalábbis úgy tűnik, de előzménynek kell lennie, legfeljebb nem tudatos szinten) beborulok... És ez már a hirtelen akárhol rámtörő pánikban mutatkozik meg. abban is. És lehet épp ezért... azért mert rájöttem, hogy nem lehet meghalni... nincs olyan alternatív lehetőség, hogy kiszállok. Így nincs menekülési útvonalom.
Komoly agy és lélekmunka eljutni idáig... mintha visszafelé haladnék a betegségem folyamatában. Pánikkal kezdődött... aztán volt mindeféle... és most (azt hiszem a depis szakasz decemberben volt).. megint pánik... Még az is lehet, hogy ez a gyógyulás jele... mint egy vargabetű. Csak mintha több eszközöm lenne... (van gyógyszer... áh, meg alapos ijedtség), és... nem tudom milyen tartósan tudom megtartani a null állapotot :((( Mert az mindig nagy mentális erőfeszítés. És mi van akkor, ha olyan ez, mint a biciglizés, vagy a lebénulás? A biciklizés azért, mert mindaddig görcsösen megy, míg nem válnak autómatikussá a dolgok, a lebénulásnál pedig, ugye amit tudtunk (járni, enni, stb.) képtelenek vagyunk rá... pedig tudtuk. :((( És nagyon komoly erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy újra tudjuk, hogy újra begyakoroljuk, hogy újra autómatikusak legyenek... hogy újraépüljenek azok a pályák... Érted???
Nekem ilyennek tűnik. És... lehet hogy egyáltalában nincs igazam... de lehet, hogy igen.
Hogy őszinte legyek, nem értem ezeket a rosszulléteket. Egyikőnkét sem! :((( De egyszer meg fogom érteni!!!! Azon leszek...
Biokémia??? Vagy mi az ami behúz??? (engem is)... Amikor már behúzott hova lesz az erő a kimászáshoz??? Merthogy ki van próbálva, hogy ki is lehet jönni...
De mi mit választunk többnyire??? Azt, hogy véget vesünk, de nem konstruktív módon. Inkább legyen bogyó (csodaszer, csodára várva) és attól kiütődünk valamennyire (még a normál mennyiségtől is). Magunkról beszélek. Magamról is.
Ahelyett hogy elhinnénk, semmivel sem vagyunk roszabbak másoknál!!!! Attól, hogy így fejre állt az életünk nem vagyunk roszabbak!!! Ki a fene választotta ezt magának???? Ki akarta ezt magának???? Ki akar a szarban dagonyázni???
Elnéztem a kutyákat ma reggel. Milyen beléjük programozott életerővel/életösztönnel rendelkeznek. Az ÁLLATOK!!!! Egyszerűen élni akarnak. És ez az életösztön motiválja őket egy csomó mindenre.
Nekem olyan, mintha elvesztenénk időnként (sokszor) ezt az életösztönt. Hova lesz? Miért ítéljük magunkat a pusztulásra??? Mert minden öndestrukció annak tűnik.
Gondolatok... ezek csak gondolatok. Segítenék, de nem tudok. Nekem ezt is el kell fogadnom. Hogy nem tudok mindig segíteni... Hogy nem hasznos búra alá tenni sem a gyerekeimet (ami egyszerűen ösztönből jön az anyáknál), sem a sorstársaimat... Sem magamat!!!
Hol a megoldás??? Mi a megoldás??? Mi a valódi segítség??? Mi a legjobb formája?
Amikor tudom, a szenvedésben magamra maradni iszonyat. :((( De sokszor más sem tud segíteni.
Az önmegfigyelés, a dolgok utólagos elemzése... engem előrébb visz. De még nem érzem, hogy segítene.
Ott érdemes talán elcsípni a dolgokat, ahol elkezdődnek. Ott, ahol jönnek az önbecsmérlések... a netudok-ok... Talán ott kellene résen lenni és beszálni magunkkal. Nem elhinni annak a kurva felettes énnek a vádjait!!! Mert egyszerűen nincs igaza!!!!
Kijönni nehezebb, mint nem engedni magunkat belecsúszni. (aztán minden elmúlik... és egyszercsak minden előzmény nélkül (vagy legalábbis úgy tűnik, de előzménynek kell lennie, legfeljebb nem tudatos szinten) beborulok... És ez már a hirtelen akárhol rámtörő pánikban mutatkozik meg. abban is. És lehet épp ezért... azért mert rájöttem, hogy nem lehet meghalni... nincs olyan alternatív lehetőség, hogy kiszállok. Így nincs menekülési útvonalom.
Komoly agy és lélekmunka eljutni idáig... mintha visszafelé haladnék a betegségem folyamatában. Pánikkal kezdődött... aztán volt mindeféle... és most (azt hiszem a depis szakasz decemberben volt).. megint pánik... Még az is lehet, hogy ez a gyógyulás jele... mint egy vargabetű. Csak mintha több eszközöm lenne... (van gyógyszer... áh, meg alapos ijedtség), és... nem tudom milyen tartósan tudom megtartani a null állapotot :((( Mert az mindig nagy mentális erőfeszítés. És mi van akkor, ha olyan ez, mint a biciglizés, vagy a lebénulás? A biciklizés azért, mert mindaddig görcsösen megy, míg nem válnak autómatikussá a dolgok, a lebénulásnál pedig, ugye amit tudtunk (járni, enni, stb.) képtelenek vagyunk rá... pedig tudtuk. :((( És nagyon komoly erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy újra tudjuk, hogy újra begyakoroljuk, hogy újra autómatikusak legyenek... hogy újraépüljenek azok a pályák... Érted???
Nekem ilyennek tűnik. És... lehet hogy egyáltalában nincs igazam... de lehet, hogy igen.
Szólj hozzá!
április 2... ilyen is van
2008.04.02. 21:33 :: a_senki
közben megfürödtünk a lányommal.
és valahogy... a víz forró volt. jó volt. mesélem neki a forró fürdőt (a jobbik felét) aztán el kezd hülyülni. Tuvok a Voyager-ben tudott gondolategyesítést végezni. és a lányom úgy csinált mint Tuvok... erre mondom neki: jajj... csak az én gondolataimat ne akard!!!
aztán... aszondja képzeld el... én meg mondom, oké, becsukom a szemem és mondd... én meg közben relaxálok és megpróbálom átélni, amit mondasz... iskolai helyzet volt :))) azt mesélte el, ahogy megdícsérte az angoltanárja...
és... hát az is egy képesség... beleélni magunkat a másikba... és ez egy jó érzés volt... a dicséret jó érzése. így is lehet. ezt is lehet. kellene valami ilyesmiket csinálnom, amikor ilyen szar.
épp, ahogy a kedvenc filmemet néztem gondoltam arra, milyen jó lenne egy saját világot, egy belső világot teremteni... egy jó világot ... ahova lehet menekülni...
aztán arra gondoltam, hogy ez valami iszonyú veszélyes dolog lenne ... mert egyszercsak ... ott ragadnék. és a jóisten se hozna ki belőle... X se, MK se, a dokinéni se... senki se... mert ott jó és szép. ott színek vannak, ott illatok vannak, ott rét van vadvirágokkal és napfénnyel... és langyos lágy szellő lengedez... és egy kislány szalad szép lobogó virágos ruhában... és a hosszú haját lengeti a szél. szőkésbarna haja van... és néha felkacag... olyan csilingellő kacagással, mint a kisherceg... mintha kicsiny harangok csilingelnének... kék szeme van. és bájos mosolya... virágokat szed. nekem szedi :)) és rám nevet, kacsint egyet... és csak szalad szalad...
én pedig mosolygok rá, és végtelen hálás vagyok a napfényért, a szellőért, a színekért, az illatokért... még olyan friss széna illatot is hoz felém a szél... arrébb valamiféle erdő van... de az messze. csupa zöld... és fény ... és béke... és madárcsicsergés... és nyugalom. Ott az erdő szélén egy szarvas bámul rám. Hatalmas agancsa van... csak néz és nem szalad el... olyan, mintha egyé válnék a természettel... semmi bennelevő nem fél tőlem... minden jó...
nos... lehet, itt ragadnék... :-/ Valamiért most ez jött be... itt volt jó... no, ezek azért mégiscsak jobb gondolatok.
és valahogy... a víz forró volt. jó volt. mesélem neki a forró fürdőt (a jobbik felét) aztán el kezd hülyülni. Tuvok a Voyager-ben tudott gondolategyesítést végezni. és a lányom úgy csinált mint Tuvok... erre mondom neki: jajj... csak az én gondolataimat ne akard!!!
aztán... aszondja képzeld el... én meg mondom, oké, becsukom a szemem és mondd... én meg közben relaxálok és megpróbálom átélni, amit mondasz... iskolai helyzet volt :))) azt mesélte el, ahogy megdícsérte az angoltanárja...
és... hát az is egy képesség... beleélni magunkat a másikba... és ez egy jó érzés volt... a dicséret jó érzése. így is lehet. ezt is lehet. kellene valami ilyesmiket csinálnom, amikor ilyen szar.
épp, ahogy a kedvenc filmemet néztem gondoltam arra, milyen jó lenne egy saját világot, egy belső világot teremteni... egy jó világot ... ahova lehet menekülni...
aztán arra gondoltam, hogy ez valami iszonyú veszélyes dolog lenne ... mert egyszercsak ... ott ragadnék. és a jóisten se hozna ki belőle... X se, MK se, a dokinéni se... senki se... mert ott jó és szép. ott színek vannak, ott illatok vannak, ott rét van vadvirágokkal és napfénnyel... és langyos lágy szellő lengedez... és egy kislány szalad szép lobogó virágos ruhában... és a hosszú haját lengeti a szél. szőkésbarna haja van... és néha felkacag... olyan csilingellő kacagással, mint a kisherceg... mintha kicsiny harangok csilingelnének... kék szeme van. és bájos mosolya... virágokat szed. nekem szedi :)) és rám nevet, kacsint egyet... és csak szalad szalad...
én pedig mosolygok rá, és végtelen hálás vagyok a napfényért, a szellőért, a színekért, az illatokért... még olyan friss széna illatot is hoz felém a szél... arrébb valamiféle erdő van... de az messze. csupa zöld... és fény ... és béke... és madárcsicsergés... és nyugalom. Ott az erdő szélén egy szarvas bámul rám. Hatalmas agancsa van... csak néz és nem szalad el... olyan, mintha egyé válnék a természettel... semmi bennelevő nem fél tőlem... minden jó...
nos... lehet, itt ragadnék... :-/ Valamiért most ez jött be... itt volt jó... no, ezek azért mégiscsak jobb gondolatok.
Szólj hozzá!
április 2. szar
2008.04.02. 19:58 :: a_senki
miért olyan nehéz megmagyarázni magamnak, hogy minden rendben és oké, és szép és jó, és érdemes, és képes vagyok, és...és...és... ?????? Miért???? És miért nem hiszek sem magamnak, sem másnak??? és miért bújnék el??? és ... minha azért akarnék kívül maradni kapcsolatokból, mert utána folyton átélem,hogy egyedül vagyok. mindennel, ami itthon van, ami én vagyok... és nem megosztható... csak én...
és nem kíváncsi rám X... :((( nem akarja tudni, ha bajban vagyok... és persze értem én... de fáááááááááááááááááááááááááj.... mert így elhagy. és én még nem vagyok ehhez elég nagy.
és az egész egy kurva nagy becsapásnak tűnik.... mire megbízok, addigra ... áh, mindegy.
ez így nem jó.
nem jó így érezni magam...megint sírok... sírtam a dokinéninél is, MK-nál isminden napom úy telik el, hogy alig várom, hogy este legyen és aludhassak... és ne kelljen ÉLNI!!!
...
nézem a kedvenc filmem...
nagyon szeretnék valami csodát. soha nem érezni azt, amit ilyenkor... soha nem érezni többet magam ilyen tehetetlennek.a frizium (olyan a neve, mint a virágé) hááát... nem tudom.nincs valami csodaszer, amitől jól érezném magam a bőrömben???? nem varázsolna el valaki, hogy soha ne érezzem így magam???X-et nem érdekli, ha rosszul vagyok.nem akarok senkit valójában evvel terhelni. ... nem tudnak segíteni :(((még 50 év!!!! kurva 50 év itt... nem akarom így!!! attól tartok, bármit elérek is, akkor is szarnak fogom magam érezni, akkor is egyedül leszek...irígylem, azokat, akik az életet szépnek látják... akik úgy tudják elmondani: dehát gondoljam ezt!!! igen. olyan jó lenne azt gondolni... úgy gondolni...mostanában nagyon rossz... nem akarom ezt a rosszat... nagyon ritkán tudok kiszabadulni ebből a rosszból.... és csak rövid időre.meddig lehet ezt bírni???
vannak páran, akik mindent, vagy legalábbis sokmindent megtennének, hogy végre jól legyek.
mert tudják, hogy vannak bennem lehetőségek. mert tudják...
de nem tudnak segíteni... és én sem tudok magamon...
nem tudom átírni azt a borzalmat, ami bennem van. nem lehet elmagyarázni... világgá szeretnék menni belőle... és nem lehet. nincs menekülés.
csak egyféle. az az egy... és azt nem lehet.
el kell hinnem, hogy lesz jobb...a picsába!!!! meddig lehet ezt bírni?????
csak folyik a könnyem... nem sajnálom magam. nem. mit sajnáljak magamon? másnak is rossz. :((( sokszor. és van az a másik világ... ahol emberek járnak-kelnek... élnek... ÉLNEK!!!
és van a mi világunk... mi nem élünk... egyszerűen vonszoljuk magunkat.és a picsába!!! a szakiknak fogalmuk sincs milyen ez!!!!!
láttam dokinénim szemében ma... láttam, ahogy egy pillanatra megérintette a helyzetem. hogy csinálnám, hogy képes vagyok rá... és a következő pillanatban már nem... egyszercsak mindenre hirtelen képtelenné válok... és érezte, hogy milyen borzalom ez. tudni, hogy tudnék... és hol a szorongás, hol valami rettenetes lelkiállapot, hol a pánik... valami mindig megakadályoz...
és próbálom csinálni az életem... de már nagyon fáradt vagyok. :(((szeretnék elkábulni... sokáig... nagyon-nagyon sokáig.szeretném, ha megfognád a kezem, megsimogatnád a homlokom és azt mondanád: elmúlik... mindjárt elmúlik...
de... nem érdekel, hogy mennyire szar nekem... egyedül hagytál.
....
az élet szar.szeretnék nem beteg lenni. nem bírom elviselni, hogy beteg vagyok :((((egyszerűen csak egy normálisat szeretnék... én akarok normális lenni.
olyan könnyű kimondani: vegyen egy forró fürdőt, és képzelje el, hogy milyen szépen és finoman simogatja a bőrét a víz...és mi történik, ha a forró fürdőre gondolok??? hogy ... pl az első falcom azért... ott volt. és ahelyett, hogy felvágjam az ereimet. és a forró fürdőről az jut eszembe... milyen jó lenne... nem , nem falcolni... miért ilyen gondolataim vannak??? miért???miért nem megy jóra gondolni???
mikor mindenki kedves velem,... tudom, hogy szeretnek. én tudom. de...Szellemke! tudom milyen ennek ellenére egyedül lenni... hogy hiába szeretnek. Neked volt erőd megtenni... én nem merem itthagyni őket. még bírnom kell. muszály.és én... az őrült... én segítek másokon. :((( erre most mit mondjak??? akkor tudok normális lenni??? kijönni ebből a szarból???X azt hiszi, hogy már elég erős vagyok. de nem vagyok az. nem segítene... nem tudna segíteni senki...
nem akarok evvel terhelni... túlterhelni senkit. unalmas ez a nyafogás.... nekem is. nagyon. meg ez az érzés is.AKAROK MEGGYÓGYULNI!!!! AKAROK NORMÁLIS LENNI!!! NORMÁLIS GONDOLATOKAT AKAROK!!! NORMÁLIS ÉRZÉSEKET!!!!ÉS MEGBECSÜLNI ŐKET. ŐKET, AKIK SZERETNEK, ÉS TESZNEK ÉRTEM...jajj... nem megy. MIÉRT????azt... valami olyasmit érzek, mint egyszer... ez a kurva cserbenhagyás... igen. igaza van. de nem akarom ezt érezni!!! tudom, hogy értem van.szánalmas vagyok, ahogy itt írok, csorognak a könnyeim... végtelenül szánalmas... egy hülye seggfej. persze... tehetséges seggfej... tudom, elismerem... magamat... de nem becsülöm magamat sem. :(((( nem tudom becsülni a képességeimet sem. próbálok vigyázni rájuk... próbálok nem rontani rajtuk... hogy legalább az esélyt ne veszítsem el...félig jó volt a napom... de hazajöttem. elfáradtam. vagy mi?!és jó, hogy mindjárt bevehetem az esti bogyóimat... és akkor fél óra kb. és beszédülök. és aludhatok... és nem kell jelen lennem... legalább addig.
és nem kíváncsi rám X... :((( nem akarja tudni, ha bajban vagyok... és persze értem én... de fáááááááááááááááááááááááááj.... mert így elhagy. és én még nem vagyok ehhez elég nagy.
és az egész egy kurva nagy becsapásnak tűnik.... mire megbízok, addigra ... áh, mindegy.
ez így nem jó.
nem jó így érezni magam...megint sírok... sírtam a dokinéninél is, MK-nál isminden napom úy telik el, hogy alig várom, hogy este legyen és aludhassak... és ne kelljen ÉLNI!!!
...
nézem a kedvenc filmem...
nagyon szeretnék valami csodát. soha nem érezni azt, amit ilyenkor... soha nem érezni többet magam ilyen tehetetlennek.a frizium (olyan a neve, mint a virágé) hááát... nem tudom.nincs valami csodaszer, amitől jól érezném magam a bőrömben???? nem varázsolna el valaki, hogy soha ne érezzem így magam???X-et nem érdekli, ha rosszul vagyok.nem akarok senkit valójában evvel terhelni. ... nem tudnak segíteni :(((még 50 év!!!! kurva 50 év itt... nem akarom így!!! attól tartok, bármit elérek is, akkor is szarnak fogom magam érezni, akkor is egyedül leszek...irígylem, azokat, akik az életet szépnek látják... akik úgy tudják elmondani: dehát gondoljam ezt!!! igen. olyan jó lenne azt gondolni... úgy gondolni...mostanában nagyon rossz... nem akarom ezt a rosszat... nagyon ritkán tudok kiszabadulni ebből a rosszból.... és csak rövid időre.meddig lehet ezt bírni???
vannak páran, akik mindent, vagy legalábbis sokmindent megtennének, hogy végre jól legyek.
mert tudják, hogy vannak bennem lehetőségek. mert tudják...
de nem tudnak segíteni... és én sem tudok magamon...
nem tudom átírni azt a borzalmat, ami bennem van. nem lehet elmagyarázni... világgá szeretnék menni belőle... és nem lehet. nincs menekülés.
csak egyféle. az az egy... és azt nem lehet.
el kell hinnem, hogy lesz jobb...a picsába!!!! meddig lehet ezt bírni?????
csak folyik a könnyem... nem sajnálom magam. nem. mit sajnáljak magamon? másnak is rossz. :((( sokszor. és van az a másik világ... ahol emberek járnak-kelnek... élnek... ÉLNEK!!!
és van a mi világunk... mi nem élünk... egyszerűen vonszoljuk magunkat.és a picsába!!! a szakiknak fogalmuk sincs milyen ez!!!!!
láttam dokinénim szemében ma... láttam, ahogy egy pillanatra megérintette a helyzetem. hogy csinálnám, hogy képes vagyok rá... és a következő pillanatban már nem... egyszercsak mindenre hirtelen képtelenné válok... és érezte, hogy milyen borzalom ez. tudni, hogy tudnék... és hol a szorongás, hol valami rettenetes lelkiállapot, hol a pánik... valami mindig megakadályoz...
és próbálom csinálni az életem... de már nagyon fáradt vagyok. :(((szeretnék elkábulni... sokáig... nagyon-nagyon sokáig.szeretném, ha megfognád a kezem, megsimogatnád a homlokom és azt mondanád: elmúlik... mindjárt elmúlik...
de... nem érdekel, hogy mennyire szar nekem... egyedül hagytál.
....
az élet szar.szeretnék nem beteg lenni. nem bírom elviselni, hogy beteg vagyok :((((egyszerűen csak egy normálisat szeretnék... én akarok normális lenni.
olyan könnyű kimondani: vegyen egy forró fürdőt, és képzelje el, hogy milyen szépen és finoman simogatja a bőrét a víz...és mi történik, ha a forró fürdőre gondolok??? hogy ... pl az első falcom azért... ott volt. és ahelyett, hogy felvágjam az ereimet. és a forró fürdőről az jut eszembe... milyen jó lenne... nem , nem falcolni... miért ilyen gondolataim vannak??? miért???miért nem megy jóra gondolni???
mikor mindenki kedves velem,... tudom, hogy szeretnek. én tudom. de...Szellemke! tudom milyen ennek ellenére egyedül lenni... hogy hiába szeretnek. Neked volt erőd megtenni... én nem merem itthagyni őket. még bírnom kell. muszály.és én... az őrült... én segítek másokon. :((( erre most mit mondjak??? akkor tudok normális lenni??? kijönni ebből a szarból???X azt hiszi, hogy már elég erős vagyok. de nem vagyok az. nem segítene... nem tudna segíteni senki...
nem akarok evvel terhelni... túlterhelni senkit. unalmas ez a nyafogás.... nekem is. nagyon. meg ez az érzés is.AKAROK MEGGYÓGYULNI!!!! AKAROK NORMÁLIS LENNI!!! NORMÁLIS GONDOLATOKAT AKAROK!!! NORMÁLIS ÉRZÉSEKET!!!!ÉS MEGBECSÜLNI ŐKET. ŐKET, AKIK SZERETNEK, ÉS TESZNEK ÉRTEM...jajj... nem megy. MIÉRT????azt... valami olyasmit érzek, mint egyszer... ez a kurva cserbenhagyás... igen. igaza van. de nem akarom ezt érezni!!! tudom, hogy értem van.szánalmas vagyok, ahogy itt írok, csorognak a könnyeim... végtelenül szánalmas... egy hülye seggfej. persze... tehetséges seggfej... tudom, elismerem... magamat... de nem becsülöm magamat sem. :(((( nem tudom becsülni a képességeimet sem. próbálok vigyázni rájuk... próbálok nem rontani rajtuk... hogy legalább az esélyt ne veszítsem el...félig jó volt a napom... de hazajöttem. elfáradtam. vagy mi?!és jó, hogy mindjárt bevehetem az esti bogyóimat... és akkor fél óra kb. és beszédülök. és aludhatok... és nem kell jelen lennem... legalább addig.
Szólj hozzá!
március31.1
2008.03.31. 17:38 :: a_senki
Meg kell tanulnom időt beosztani. Mert ugye van a segítő én. Meg van a segítségre szoruló én. És akkor kell lennie háziasszony-énnek, anya-énnek, tanuló-énnek is lennie. Hol a szórakozó én????
Írni szükség nekem. Magamról. Tehát: kell idő írni (akár többször egy nap). Most feltaláltam a spanyolviaszt... megajánlottam a segítséget valahol... akár napi szinten ... vagy többször egy nap. (le fogok bukni, ha hétvégén nem tudok). Sebaj, a szándék szép. Szóval ott a segítő. Ebből sokat lehet tanulni is, ha elfogadják az "okoskodásomat" és a jelenlegi "szaktudásomat". És nem kell ott lenni, mint sorstárs. Azért jobb lenne nem lebukni. Nekik lenne jobb. Így is biztos vannak, akiknek gyanús.Voltam dokinéninél. Adott bogyót. Én meg szedegetem már megint az agyfényesítőket. Ugyi tanulni is kellene. Dokinéni tényleg egy angyal. Aztán elmentem a klinikára... Nnnna. Hát bizony nevem van már ott. De azt hiszem nem csak vagy nem feltétlen csak negatív értelemben. Próbálok bekerülni a következő csoportba. És mindezt jó lenne úgy csinálni, hogy MP-vel való terápiám is maradjon. Miért kell ez most nekem??? Csak törődésre vágyom? Miért csinálom?
És, ha már ott voltam... meglátogattam MK-t is. Jó volt látni, beszélni vele. Szerdán meg hosszabban fogunk.
Ezek az emberek számomra tulajdonképpen nagyon nagy ajándékok. :))
Gondolkodom rajta, hogy mégsem próbálok meg a hétre másik időpontot kérni MP-től. Azt hiszem nem is adna. Mert jogos bünti lenne. Meg, ha szerdán megyek dokinénihez is, meg MK-hoz is... talán jobb nem bolygatnom magam MP-vel, mielőtt a hétvégén Kolozsvárra megyek tanulni.
Gondolkodom MP-n. És nem tetszenek, amikre rájövök. De ezt talán majd később. (Addig is: sosem szeretnék addig eljutni, hogy cserben hagyjam azt az embert, aki hozzám fordul segítségért, aki jelzi, hogy bajban/rosszul van) Oh, most már, ide nyugodtan leírhatom. :))
Most pedig ráveszem magam egy kis ablakpucolásra. Valahogy rendeznem kell az életem. Szeretném, ha minden beleférne. Ami hasznos.
Írni szükség nekem. Magamról. Tehát: kell idő írni (akár többször egy nap). Most feltaláltam a spanyolviaszt... megajánlottam a segítséget valahol... akár napi szinten ... vagy többször egy nap. (le fogok bukni, ha hétvégén nem tudok). Sebaj, a szándék szép. Szóval ott a segítő. Ebből sokat lehet tanulni is, ha elfogadják az "okoskodásomat" és a jelenlegi "szaktudásomat". És nem kell ott lenni, mint sorstárs. Azért jobb lenne nem lebukni. Nekik lenne jobb. Így is biztos vannak, akiknek gyanús.Voltam dokinéninél. Adott bogyót. Én meg szedegetem már megint az agyfényesítőket. Ugyi tanulni is kellene. Dokinéni tényleg egy angyal. Aztán elmentem a klinikára... Nnnna. Hát bizony nevem van már ott. De azt hiszem nem csak vagy nem feltétlen csak negatív értelemben. Próbálok bekerülni a következő csoportba. És mindezt jó lenne úgy csinálni, hogy MP-vel való terápiám is maradjon. Miért kell ez most nekem??? Csak törődésre vágyom? Miért csinálom?
És, ha már ott voltam... meglátogattam MK-t is. Jó volt látni, beszélni vele. Szerdán meg hosszabban fogunk.
Ezek az emberek számomra tulajdonképpen nagyon nagy ajándékok. :))
Gondolkodom rajta, hogy mégsem próbálok meg a hétre másik időpontot kérni MP-től. Azt hiszem nem is adna. Mert jogos bünti lenne. Meg, ha szerdán megyek dokinénihez is, meg MK-hoz is... talán jobb nem bolygatnom magam MP-vel, mielőtt a hétvégén Kolozsvárra megyek tanulni.
Gondolkodom MP-n. És nem tetszenek, amikre rájövök. De ezt talán majd később. (Addig is: sosem szeretnék addig eljutni, hogy cserben hagyjam azt az embert, aki hozzám fordul segítségért, aki jelzi, hogy bajban/rosszul van) Oh, most már, ide nyugodtan leírhatom. :))
Most pedig ráveszem magam egy kis ablakpucolásra. Valahogy rendeznem kell az életem. Szeretném, ha minden beleférne. Ami hasznos.
Szólj hozzá!
a hétvégém
2008.03.31. 09:53 :: a_senki
Borzalmas volt. Részben. Hatalmas küzdelem az életemért. Küzdelem azért, hogy ne tegyem meg. Sajnos az eszközök a kezem ügyében voltak. Az alkalom nem a legjobb. Komolyan veszélyeztető állapotban voltam.
MP-vel kölcsönösen meggyötörtük egymást. Rendesen beolvastam neki, mire blokkolta a leveleimet. Alighanem jóóóól betaláltam. :-/ Hát, hiába... a kisszaki a nagyszakival szemben. Tudom, hogy nehéz velem. De végtelenül rosszul voltam. És cserben hagyott.
Végül is ... megbékültünk, bár ennek megbeszélése még holnap... Nem, nem akarom megbeszélni. :((( Tudom, hogy rossz voltam. És közben az is kiderült számomra, hogy bár nem miatta voltam rosszul, ő sajnos még tett rá egy-két lapáttal. És arra is rájöttem, hogy azért bántom pont, mert menthetetlenül megszerettem. Azt mondja piszok nagy energiát fektetek bele, hogy leromboljam a kapcsolataimat. És most épp veszettül el akarom lehetetleníteni a mi kapcsolatunkat, amihez már nagyon közel állok. :((( És azt is mondja, ha ezt az energiát arra fordítanám, hogy építsem, akkor valószínűleg abban is sikeres lennék. Na, jó... De hogyan??? Majd megkérdezem, hogy azt hogy is kellene csinálnom?
Fájdalmas volt. Arra is rájönnöm, hogy tényleg ezt teszem. És, hát csak azért mert rettegek attól, hogy szeretem. A szeretetem kiszolgáltatottá tesz. És ezért -alighanem - teszem amit teszek. A halálos rettegés a szeretettől. Ennek is megvan a maga története....
Végül rájött... rájött, hogy az egész "hisztit" azért csinálom, mert szenvedek. Piszkosul szenvedek. És ... akkor megváltozott a hozzám való állása. Dehát napok óta ezt próbáltam lekommunikálni!!!! Mindenféle szinten!!!! Szóltam is, hogy baj van. És amiért dühös lettem, az az volt, hogy sem komolyan nem vette, sem nem is érzékelte mennyire. :((( És magamra hagyott benne. Nem számíthattam rá. Tulajdonképpen meg is mondta... Ilyenkor kórház... De innen, nem annyira könnyű kórházba menni.
Ennyire rosszul már nagyon régen nem voltam. Vagyis igen... de akkor meg is cselekedtem. Akkor ez most egy fejlődés, hogy nem cselekedtem meg. Semmi öndestrukció. Csak pusztán a végtelen szenvedés... A halálvágy... a döntésképtelenség... megtenni vagy nem. Mert életben maradni... az valami borzalom. És nem akartam megmentett sem lenni.
Dokinénim érezte, hogy most a szokottnál nagyobb a gáz. Felhívott tegnap reggel. Tényleg egy angyal. :))) Na, ő nem hagyott benne magamra. Fáj, hogy MP magamra hagyott.... mert rá számítottam. Mert az ő szava számít. Igen is számít!!!! Volt már, hogy kihozott... régebben. Akkor nem hagyott magamra. Egy fél délutánt avval töltött, hogy sms-ben -ilyenkor nem szoktam tudni telefonon, de még élőszóban sem nagyon kommunikálni - adta az utasításokat mit csináljak. És kihozott... Segített... És most azt mondja, hogy ő nem tud segíteni a távolból???? Jaj, dehogynem! Csak piszokul elege van az ilyen hülyékből, mint amilyen én is vagyok. Piszokul túl van terhelve. Tudom. És mégis... Elhagyottnak érzem magam általa.
Hogy valami jót is írjak (még előzőekre valamikor visszatérek, mert nem vagyok túl rajta), szóval... Mindennek ellenére sikerült mindkét nap megfőzni, ellátni a családot, 6 adag ruhát kimosni, és összefogással a gyerekekkel kitakarítani. Tovább is haladtam. Végre kész(nek látszik) a terasz. Tényleg csak az ablakok várnak rám. Meg a tanulás ezerrel. És, amíg evvel töltöm az időmet, hogy írkálok, addig semmi sem megy. Mármint semmi más. De, ha meg nem írkálok, akkor meghülyülök teljesen a magányomban. Majd erről is írok.
Nehéz beosztani. Írhassak is, segíthessek is, tanuljak is, legyen rend is, lássam el a családom is, .... ááááá!!!!
És most meg, mielőtt elindulok, kimostam a szép időre való tekintettel néhány ágyunk ágyneműhuzatát. Végül is ez is egy sikerélmény.
Folyt. köv...
MP-vel kölcsönösen meggyötörtük egymást. Rendesen beolvastam neki, mire blokkolta a leveleimet. Alighanem jóóóól betaláltam. :-/ Hát, hiába... a kisszaki a nagyszakival szemben. Tudom, hogy nehéz velem. De végtelenül rosszul voltam. És cserben hagyott.
Végül is ... megbékültünk, bár ennek megbeszélése még holnap... Nem, nem akarom megbeszélni. :((( Tudom, hogy rossz voltam. És közben az is kiderült számomra, hogy bár nem miatta voltam rosszul, ő sajnos még tett rá egy-két lapáttal. És arra is rájöttem, hogy azért bántom pont, mert menthetetlenül megszerettem. Azt mondja piszok nagy energiát fektetek bele, hogy leromboljam a kapcsolataimat. És most épp veszettül el akarom lehetetleníteni a mi kapcsolatunkat, amihez már nagyon közel állok. :((( És azt is mondja, ha ezt az energiát arra fordítanám, hogy építsem, akkor valószínűleg abban is sikeres lennék. Na, jó... De hogyan??? Majd megkérdezem, hogy azt hogy is kellene csinálnom?
Fájdalmas volt. Arra is rájönnöm, hogy tényleg ezt teszem. És, hát csak azért mert rettegek attól, hogy szeretem. A szeretetem kiszolgáltatottá tesz. És ezért -alighanem - teszem amit teszek. A halálos rettegés a szeretettől. Ennek is megvan a maga története....
Végül rájött... rájött, hogy az egész "hisztit" azért csinálom, mert szenvedek. Piszkosul szenvedek. És ... akkor megváltozott a hozzám való állása. Dehát napok óta ezt próbáltam lekommunikálni!!!! Mindenféle szinten!!!! Szóltam is, hogy baj van. És amiért dühös lettem, az az volt, hogy sem komolyan nem vette, sem nem is érzékelte mennyire. :((( És magamra hagyott benne. Nem számíthattam rá. Tulajdonképpen meg is mondta... Ilyenkor kórház... De innen, nem annyira könnyű kórházba menni.
Ennyire rosszul már nagyon régen nem voltam. Vagyis igen... de akkor meg is cselekedtem. Akkor ez most egy fejlődés, hogy nem cselekedtem meg. Semmi öndestrukció. Csak pusztán a végtelen szenvedés... A halálvágy... a döntésképtelenség... megtenni vagy nem. Mert életben maradni... az valami borzalom. És nem akartam megmentett sem lenni.
Dokinénim érezte, hogy most a szokottnál nagyobb a gáz. Felhívott tegnap reggel. Tényleg egy angyal. :))) Na, ő nem hagyott benne magamra. Fáj, hogy MP magamra hagyott.... mert rá számítottam. Mert az ő szava számít. Igen is számít!!!! Volt már, hogy kihozott... régebben. Akkor nem hagyott magamra. Egy fél délutánt avval töltött, hogy sms-ben -ilyenkor nem szoktam tudni telefonon, de még élőszóban sem nagyon kommunikálni - adta az utasításokat mit csináljak. És kihozott... Segített... És most azt mondja, hogy ő nem tud segíteni a távolból???? Jaj, dehogynem! Csak piszokul elege van az ilyen hülyékből, mint amilyen én is vagyok. Piszokul túl van terhelve. Tudom. És mégis... Elhagyottnak érzem magam általa.
Hogy valami jót is írjak (még előzőekre valamikor visszatérek, mert nem vagyok túl rajta), szóval... Mindennek ellenére sikerült mindkét nap megfőzni, ellátni a családot, 6 adag ruhát kimosni, és összefogással a gyerekekkel kitakarítani. Tovább is haladtam. Végre kész(nek látszik) a terasz. Tényleg csak az ablakok várnak rám. Meg a tanulás ezerrel. És, amíg evvel töltöm az időmet, hogy írkálok, addig semmi sem megy. Mármint semmi más. De, ha meg nem írkálok, akkor meghülyülök teljesen a magányomban. Majd erről is írok.
Nehéz beosztani. Írhassak is, segíthessek is, tanuljak is, legyen rend is, lássam el a családom is, .... ááááá!!!!
És most meg, mielőtt elindulok, kimostam a szép időre való tekintettel néhány ágyunk ágyneműhuzatát. Végül is ez is egy sikerélmény.
Folyt. köv...
Szólj hozzá!
miért vagyok
2008.03.31. 09:07 :: a_senki
Végül is, nem távoztam teljes egészében az előzőekben emlegetett fórumról. Inkább választottam egy másfajta minőséget a jelenlétemhez. Tulajdonképpen segítő vagyok, vagy mi... Nem? Igaz, beteg is :( De épp ezért vagyok sokkal érzékenyebb másokra. És... sajnos magamra is.
Néha az a kényszerképzetem támad, hogy meggyógyulhatok, hogy lehet viszonylag normális életem, hogy hasznos leszek másoknak, hogy tudok segíteni.
A címre is ez a válasz.
De mivel ez a blogom nem a segítséget szolgálja elsősorban ezért itt , ahogy már jeleztem is, minden előfordulhat.
Előfordulhat, hogy emberekről beszélek mindenféle megjelölés nélkül, hogy ki tudjam adni magamból, de ne legyen felismerhető. Itt lehetnek sikerek és kudarcok is.
Előfordulhat, hogy az egyetemről írok, az épp nyaggatott tantárgyról, vagy a hisztimről, hogy nem megy, vagy a sikeremről, hogy mégis.
Előfordulhat, hogy a családomról írok... vagy olyasmiről, ami sokaknak természetes, nekem viszont az is sikerélmény.
Előfordulhat, hogy dühöngök, panaszkodok, verset írok, dalszöveggel kommunikálok, vagy épp az öngyilkossági gondolataimat, késztetéseimet, akár a világ utálatomat írom le.
Ha valakit netán ez megbotránkoztatna... sajnálom. Lehetek időnként botrányos. Szükségem van rá, hogy akár botrányos is lehessek.
Majd írok magamról... arról, hogy kb ki vagyok.
Szóval:
INDULJON A VALÓSÁG SHOW! :)))
Néha az a kényszerképzetem támad, hogy meggyógyulhatok, hogy lehet viszonylag normális életem, hogy hasznos leszek másoknak, hogy tudok segíteni.
A címre is ez a válasz.
De mivel ez a blogom nem a segítséget szolgálja elsősorban ezért itt , ahogy már jeleztem is, minden előfordulhat.
Előfordulhat, hogy emberekről beszélek mindenféle megjelölés nélkül, hogy ki tudjam adni magamból, de ne legyen felismerhető. Itt lehetnek sikerek és kudarcok is.
Előfordulhat, hogy az egyetemről írok, az épp nyaggatott tantárgyról, vagy a hisztimről, hogy nem megy, vagy a sikeremről, hogy mégis.
Előfordulhat, hogy a családomról írok... vagy olyasmiről, ami sokaknak természetes, nekem viszont az is sikerélmény.
Előfordulhat, hogy dühöngök, panaszkodok, verset írok, dalszöveggel kommunikálok, vagy épp az öngyilkossági gondolataimat, késztetéseimet, akár a világ utálatomat írom le.
Ha valakit netán ez megbotránkoztatna... sajnálom. Lehetek időnként botrányos. Szükségem van rá, hogy akár botrányos is lehessek.
Majd írok magamról... arról, hogy kb ki vagyok.
Szóval:
INDULJON A VALÓSÁG SHOW! :)))
Szólj hozzá! · 1 trackback
a kezdet
2008.03.30. 00:07 :: a_senki
kezdetben voltam én...
majd egy fórum lakója. de a fórumból valamiért elegem lett. volt ott blogom.
majd tönkre ment a rendszer. de nem is sajnáltam.
minden arról szólt... ahogy éltem. mint egy szappanopera. öngyilkokkal... szenvedésekkel, dühöngésekkel, könnyekkel.
most végre azt akarom, hogy senki se tudja, kiről, miről írok. lehet zavaros, vagy ijesztő. akár érdekes is... vagy őrült.
ja, igen. van pszichés bajom. és emellett pszichológiát tanulok. értem is. hisz benne vagyok. úgy gondolom, rablóból lesz a legjobb pandúr. saját poklom járom... így a másikéhoz közelebb állhatok.
azt mondják akkora szívem van... de a fenébe! épp ez a baj.
annyiakat szerettem... és annyira. miért múltidő? mert ... már nem merek. halálra sebeztek. biztosan fogok ezekről írni.
jártam(ok?) pszichoterápiába... önismeret vagy élveboncolás??? én az utóbbiként éltem meg. leginkább. Sokat fejlődtem benne. de az útja keservesebb szerintem,mint ahogy Krisztus cipelte a keresztjét a Golgotára. Meglehet csak én vagyok ilyen érzékeny.
épp most az előbb küldtem el a fenébe, nem kímélve őt MP-t... mindig a cserbenhagyást életi át velem. MP a terapom. ... Nem tud jó lenni a kapcsolatunk. :( :( :(
És épp most írtam egy rövidet MK-nak. MK a segítőm volt, amikor a klinikán voltam. Nála nem éltem át a cserbenhagyást. MK szeretett... de nem bírja ő sem az öngyilokjaimat. Én sem bírom. és senki sem. az utóbbi 2 évben már nem tudom megszámolni mennyi volt. Borzasztó érzés odáig eljutni... amikor más megoldás... kiút nem látszik. senkinek sem kívánom.
MP leszarja a fejem. azt hiszem már utál. én... ez fáj, nagyon... nem tudok így dolgozni vele... ezt már eljátszottuk egy párszor. de még sosem olvastam ennyire be neki. pedig tudta, hogy nagyon dühös leszek.
és ezentúl is ... továbbra is leszarja a fejem. Nem akarom ezt az új MP-t!!!! A régit akarom!!!! nincs meg a régi... szenvedek miatta... ki fog rúgni, mert túlléptem a határon.
csak egyszer szenvedjük meg... lehet sokáig. tényleg! most akartam kitörölni a képét, elégetni a telefonszámát... igen. töröltem a leveleit, meg az enyémeket is.
tegnap éjjel szerettem volna megint kinyírni magam. nagyon... aztán eszembe jutott a lányom. nem tehetem meg vele... megírtam a búcsúlevelet... gondolkodtam... nagyon sok a teher és a nehézség az életemben. túl sok. és ezeket nem akarom tovább... és eszembe jutott a kislányom... még nem mehetek. valahogy majd lesz. sajnos a betegségemhez hozzá tartozik ez a hullámzás, a visszatérő öngyilokvágy... most... sikerült valahogy kibírni. vannak emlékeim erzsébet kórház toxikológiájáról... pokoli egy hely. nem kívánok oda kerülni többet.
meghalni gyorsan jó. mondjuk a legjobb, ha hátulról észrevétlenül fejbelőnek (és sikeresen). igen. valami ilyesmi...
élni egy ideje... nem jó... túl hosszú ideje. nem találom az örömeimet. pedig valójában lennének. csak én nem élem át őket.
most ennyi... nem mosogattam el. talán majd holnap.
így, hogy itt előről kezdtem... kitudja, mi mindenről nem fogok írni majd még.
majd egy fórum lakója. de a fórumból valamiért elegem lett. volt ott blogom.
majd tönkre ment a rendszer. de nem is sajnáltam.
minden arról szólt... ahogy éltem. mint egy szappanopera. öngyilkokkal... szenvedésekkel, dühöngésekkel, könnyekkel.
most végre azt akarom, hogy senki se tudja, kiről, miről írok. lehet zavaros, vagy ijesztő. akár érdekes is... vagy őrült.
ja, igen. van pszichés bajom. és emellett pszichológiát tanulok. értem is. hisz benne vagyok. úgy gondolom, rablóból lesz a legjobb pandúr. saját poklom járom... így a másikéhoz közelebb állhatok.
azt mondják akkora szívem van... de a fenébe! épp ez a baj.
annyiakat szerettem... és annyira. miért múltidő? mert ... már nem merek. halálra sebeztek. biztosan fogok ezekről írni.
jártam(ok?) pszichoterápiába... önismeret vagy élveboncolás??? én az utóbbiként éltem meg. leginkább. Sokat fejlődtem benne. de az útja keservesebb szerintem,mint ahogy Krisztus cipelte a keresztjét a Golgotára. Meglehet csak én vagyok ilyen érzékeny.
épp most az előbb küldtem el a fenébe, nem kímélve őt MP-t... mindig a cserbenhagyást életi át velem. MP a terapom. ... Nem tud jó lenni a kapcsolatunk. :( :( :(
És épp most írtam egy rövidet MK-nak. MK a segítőm volt, amikor a klinikán voltam. Nála nem éltem át a cserbenhagyást. MK szeretett... de nem bírja ő sem az öngyilokjaimat. Én sem bírom. és senki sem. az utóbbi 2 évben már nem tudom megszámolni mennyi volt. Borzasztó érzés odáig eljutni... amikor más megoldás... kiút nem látszik. senkinek sem kívánom.
MP leszarja a fejem. azt hiszem már utál. én... ez fáj, nagyon... nem tudok így dolgozni vele... ezt már eljátszottuk egy párszor. de még sosem olvastam ennyire be neki. pedig tudta, hogy nagyon dühös leszek.
és ezentúl is ... továbbra is leszarja a fejem. Nem akarom ezt az új MP-t!!!! A régit akarom!!!! nincs meg a régi... szenvedek miatta... ki fog rúgni, mert túlléptem a határon.
csak egyszer szenvedjük meg... lehet sokáig. tényleg! most akartam kitörölni a képét, elégetni a telefonszámát... igen. töröltem a leveleit, meg az enyémeket is.
tegnap éjjel szerettem volna megint kinyírni magam. nagyon... aztán eszembe jutott a lányom. nem tehetem meg vele... megírtam a búcsúlevelet... gondolkodtam... nagyon sok a teher és a nehézség az életemben. túl sok. és ezeket nem akarom tovább... és eszembe jutott a kislányom... még nem mehetek. valahogy majd lesz. sajnos a betegségemhez hozzá tartozik ez a hullámzás, a visszatérő öngyilokvágy... most... sikerült valahogy kibírni. vannak emlékeim erzsébet kórház toxikológiájáról... pokoli egy hely. nem kívánok oda kerülni többet.
meghalni gyorsan jó. mondjuk a legjobb, ha hátulról észrevétlenül fejbelőnek (és sikeresen). igen. valami ilyesmi...
élni egy ideje... nem jó... túl hosszú ideje. nem találom az örömeimet. pedig valójában lennének. csak én nem élem át őket.
most ennyi... nem mosogattam el. talán majd holnap.
így, hogy itt előről kezdtem... kitudja, mi mindenről nem fogok írni majd még.
